Brit turisták, 1914

Katasztrófaturizmus az I. világháborúban?

Címkék
angol

A 20. század elején a brit utazási irodák már több mint fél évszázados tapasztalattal szolgálták ki a szigetország jómódú polgárait. Természetes életösztönük diktálta, hogy az I. világháborúban ne csak az akadályt, hanem a lehetőséget is meglássák. Úgy tűnik, Angliában akadt is volna kereslet egy kis frontlátogatásra, német srapneldarab-relikviák begyűjtésére. Ám a francia hadvezetés hajthatatlan maradt, így katasztrófaturizmusból csak emlékhelyturizmus lehetett – évekkel később.

A katasztrófaturizmus természetesen nem egyidős az emberiséggel, legfeljebb az emberi katasztrófa. A turizmus jellegzetesen a modern kor terméke, a polgárság szabadidejének elterjedésével jelent meg. Az egyik legnevesebb brit utazási irodát Thomas Cook 1841-ben alapította, de 1855-ig csak Nagy-Britannián belül szervezett utakat; akkor azonban a párizsi világkiállítás alkalmából lebonyolította az első európai körútját. Az 1830-as években évente mintegy 100 ezren indultak útnak a kontinentális Európába, az 1860-as években már 300 ezren, míg az I. világháborút közvetlenül megelőző években már 1,2 millióan. A századfordulóra a háborús emléktúrák is bevett elemévé váltak az utazási irodák kínálatának. A jómódú európai polgár például szívesen látogatott el Waterloo vidékére, hogy Napóleon utolsó nagy csatájának helyszínén szívja magába a történelem levegőjét, az amerikaiak pedig saját polgárháborújuk emlékhelyeit – például Gettysburgöt – járták.

Az, hogy az éppen folyó háborúknál civilek, krónikások is jelen vannak, szintén nem volt újdonság. Willem van de Velde például már 1653-ban csónakba ült, hogy testközelből figyelje meg az angol és holland hadihajók összecsapását és – tengeri tájakra specializálódott tájképfestő lévén – elkészítse a csatajelenetek vázlatát. Az 1850-es évek közepének egész Európát megmozgató háborújában már szabályos haditudósítás folyt, aminek aztán az I. világháború idejére kialakult a maga rendje, a hadvezetés alá tartozó sajtó-főhadiszállások, haditudósító-engedélyezések rendszerével, ahol gondosan megszervezték, mely újságírók mely frontszakaszon pillanthatnak bele a harcok mindennapjaiba, hogy némiképp enyhítsék a hátország információéhségét. Ahogy a krími háború idején Mark Twain és társai, úgy az I. világháború alatt is előfordultak egyéni utazók, akik nem hivatásos újságírókként, de közvéleményalakítókként látogattak el a háborús övezetbe, mint például a svéd felfedező, Sven Hedin.

Az amerikai polgárháborúban megesett az előkelő washingtoni társasággal, hogy felkerekedtek a fővárosból, hogy az alig 5 kilométerre fekvő Manassas környékén egy közeli dombon piknikezve élvezzék végig, ahogy az északi sereg szétzúzza a déli csapatokat. Az 1861. júliusi, első Bull Run-i ütközet azonban nem az elképzeléseik szerint alakult, és fejvesztett menekülés lett belőle. Ennek ellenére természetesen később is előfordult a polgárháború során, például Gettysburgnél is, hogy kíváncsi civilek érkeztek, hogy saját szemükkel lássák a csata lefolyását.

Az I. világháború idejére azonban a nemzetközi turizmus már új dimenziókat ostromolt. Eleve sokat mond, hogy a Borsszem Jankó című élclap az egyik júniusi, a trónörökös meggyilkolása és a Monarchia hadüzenete közti számát teljes egészében a nyaralásnak szentelte. A háború pedig kifejezetten szerencsétlen időpontban tört ki az európai nagypolgárság és arisztokrácia számára, hiszen jó pár család éppen külföldi nyaralását élvezte, így részben fejvesztve kellett rohannia, hogy elcsípje az egyik utolsó hazafelé tartó vonatot, de százak tapasztalhatták meg az internálást is, akik nem voltak ilyen szerencsések.

A brit utazási irodák azonban, úgy tűnik, szintet készültek ugrani 1914 végén–1915 elején, és több frontkirándulást is szervezni kezdtek. Vészi Margit Az Estben természetesen ennek hírét az angolokkal kapcsolatos fő sztereotípia – a háború kalmárai – megerősítésére használta ki. A birminghami Travellers Club például több túrát is kínált 1915 tavaszára Észak-Franciaországba azoknak, akik – mivel ekkor még általános hadkötelezettség nem volt a szigetországban – inkább civilben látogattak volna el a frontra. A Poincaré-túra azt ígérte, hogy az érdeklődők I. osztályú vasúti kocsin juthatnak el a harcok közelébe, a „névadó”, Raymond Poincaré ekkor Franciaország elnöke volt. Egy másik túra – amit a francia hadszíntéren szolgáló wales-i hercegről, az akkor még csak 21 éves Edwardról nevezték el, aki később VIII. Edwardként lépett trónra 1936-ban – a La Manche csatorna egyik francia kikötővárosában, Boulogne-ban indult volna, és sebesültek, pihenni induló frontkatonák, katonai táborok és német srapnelek látványát ígérte. A francia vezérkari főnök után elnevezett Joffre-túra pedig az 1914. augusztusi, egészen a Marne-i csatáig tartó német előretörés nyomait, többek közt a romba dőlt senlis-i pályaudvart, mutatta volna meg „Alexander von Kluck nyomdokain” haladva, az 1. német hadsereg parancsnokára utalva. Másfajta borzongást kínált az ún. Garibaldi-túra: az akkor még semleges Olaszországban az avezzanói földrengés pusztításának látványával csábított.

Az 1914. végi The War Illustrated egy olyan képet is közölt, amelyen „ajándéktárgy-vadászok” járják be a korábbi összecsapások színhelyeit, hogy töltényhüvelyeket, srapneldarabokat találjanak, amelynek hamarosan kialakult a maga piaca is. A brit polgárok azonban szervezett utaztatás keretében végül mégsem gyűjthettek kedvükre háborús relikviákat, mivel a francia hadvezetés erősen ellenezte az elképzelést. Hiába volt nagy igény húsvéti frontkirándulásokra, a Thomas Cook utazási iroda 1915 áprilisában kénytelen volt bejelenteni a The Timesban, hogy erre csak a háború befejeztével lesz módjuk.

 
Felhasznált irodalom:
Vészi Margit: „Kéjutazás” a harctér halottjaihoz = Az Est, 1915. február 28.
Kéjutazás a csatatérre = Az Est, 1915. április 10.
David W. Lloyd: Battlefield tourism: Pilgrimage and the commemoration of the Great War in Britain, Australia and Canada, 1919–1939. London, 1998.

 
Készítette: Takács Róbert