„A szörnyű háború híre remegéssé vált a csontjaimban. Vége az élet minden örömének. Kijuthatok-e még ebből a szívszorongásból az éltető levegőre?”
Jászai Mari, 1914. augusztus 1.

Az Ászáron született Krippel Mária talán sosem lett volna a Nemzeti Színház meghatározó színésznője, ha édesanyja korai halála miatt nem kényszerül gyermekként cselédsorba. Győrött, Bécsben, Budapesten egyaránt szolgál, végül egy kisebb cirkusztársulattal a porosz-osztrák háború csataterén találja magát. Markotányosnő lesz, a hősies viselkedéséért kapott pénzjutalommal – pontosabban az abból vásárolt új ruhatárral – visszatér Győrbe, ahol leszerződik a színházhoz – ekkor már Jászai Mariként.

 
Jászai Mari a mai átlagember átlagismerete szerint nemzeti tragika, de legalábbis egy budapesti tér – ahol a 4-6-os villamos (is) megáll.
Színészi pályafutása rekonstruálásához bőséges szakirodalom áll az érdeklő rendelkezésére, háborús szerep- (és áldozat)vállalása azonban kevésbé ismert.

A színésznő – a bevezető idézet tanúsága szerint – kezdettől nem osztozott környezete háborús lelkesedésében. Az érzései – naplóbejegyzéseiben olvashatunk erről – később sem változtak: látásmódja mindvégig pesszimista, „szörnyű háborúnak” aposztrofálja az eljövendőket, keserű jóslata szerint a magyarokat ebben a háborúban „egyszerűen vágóhídra” viszik. Elítéli a háborút, ezzel párhuzamosan mégis kötelességének érzi, hogy a fronton harcolók otthon maradt családtagjait támogassa: már augusztus elején elárverezteti „nagy láncát”, melyért egykor 880 koronát adott.

Érzései ugyanakkor ingadoznak, néhány héttel később már az „itthon lebzselőknek” a katonákon élcelődő tréfás hangnemét érzi sértőnek: „Ezek a nyomorultak és nyomorékok azt mekegik, hogy a hősiség nem érdem, csupán önkívület, vad tömegösztön.”
Még ez év szeptemberében munkaadója, a Nemzeti Színház felbontja a színészek szerződéseit, működése átmenetileg szünetel. Jászai is szabadabban mozog, felkeresi az orosz hadifogolytábort, ahol még az ellenséges foglyokkal is együtt érez: elborzasztja, hogy fiatal, életerős emberek a puszta földön, a semmibe meredve várják a sorsukat.

1915 januárjában már arról adott hírt, hogy az emberek kezdenek közömbössé válni a háború iránt. Ő maga még mindig sokszor jár be a kórházakba, a sebesültekhez, részben adományokkal, részben pedig azért, hogy szavalataival szórakoztassa a katonákat. Saját bevallása szerint 13 kocsi élelmet, ajándékot, könyvet, cigarettát vitt be a Gömb utcai kórházba. Jótékonysági tevékenysége ugyan a háború egész időszaka alatt kiapadhatatlan, tízezer számra küldi „zacskóit” a harctérre, tele cigarettával, levélpapírral, fésűvel, egyéb apróságokkal, ugyanakkor látja a „rendszer” visszásságait: a hivatalnokokat, akik a „sebesültek szájából lopják ki a falatot”. Csömöre egyre erősödik – részt vesz minden rendezvényen, ahol úgy véli, szavalataival hozzájárulhat a „nemzeti ügyhöz”, ugyanakkor éles kritikával illeti a Himnusz alatt folyamatosan szórakozó, nevetgélő női nézőközönséget: nincs bennük nemzeti érzés. A társadalom nőtagjaival (akárcsak színésznő pályatársaival) igencsak hadilábon áll:

„Ostobának tartanak-e minket ezek a feminista lányok? Beszélnek, beszélnek és beszélnek. Le akarnak bennünket beszélni a háborúról. Szavakkal! Azt mondják, hogy: „a háború a nők nagy fájdalmával jár” és sok nyomorékot termel, akik, ha most még szívesen is ápoljuk őket lelkesedésünkben, a kijózanodáskor majd a terhünkre lesznek. Elmondják, hogy jártak kormányoknál és királyoknál és ígéretet kaptak arra nézve, hogy majd a békekötés idején mi, nők is, beleszólunk abba. – De bele ám! A kutyafáját! – dörögte Schwimmer Rózsi [Bédy-Schwimmer Rózsáról, a magyarországi feminista mozgalom alakjáról van szó] oly dühösen ránk, mintha mi csinálnánk a háborút és a világért sem akarnánk abbahagyni. Egy kuknyi tervet sem sütöttek ki kétezren azon a hágai békegyűlésen, mi legyen hát a teendő a háború, a borzalmak borzalma megszüntetésére.”
Jászai Mari, 1915. június 17.

Ambivalens érzései pályafutásával kapcsolatban is megfogalmazódtak. A háborús évek alatt többször felmerül benne visszavonulásának kérdése is, fontolgatja, Ászárra megy, ott várja be „a véget”. Hogy ez mennyire nem így történt, arról elég egy aprócska adalék: 1926-ban, halála előtt néhány hónappal még Stuart Mária Erzsébet királynőjeként láthatta a színházrajongó közönség.

 
Felhasznált irodalom:
Péchy Blanka: Jászai Mari. Budapest, 1971.
Magyar színháztörténet 1873–1920. Szerk.: Gajdó Tamás. Budapest, 2001.
Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte: Lehel István. Szekszárd, 2003.

 
Készítette: Kaba Eszter