Milyen konkrét eredményekkel jártak a különböző segélyakciók a háború alatt? – tehetjük fel az utólagos kérdést. A Népszavában 1914 végén megjelent olvasói levél arra utal, hogy a sajtóban meghirdetett nagyszabású tervek és a gyakorlati megvalósítás nem feltétlenül állt összhangban egymással. A hátországi társadalom háborús szerepvállalása fontos szerepet töltött be már a háború kezdetétől. Az újságok természetesen folyamatosan beszámoltak a különböző magánakciókról, gyűjtésekről és felajánlásokról. A „társadalom jó szíve” – ahogy a Népszava olvasói levelének tanító szerzője nevezi, valószínűleg a napilapok hasonló című rovatai nyomán – az iskolákban is megjelent. Az egymás követő akciók hangzatos ígéretei azonban e gúnyos hangvételű beszámoló szerint csak kevéssé teljesültek.

A társadalom jó szíve = Népszava, 1914. december 29.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1914. december 29.

A társadalom jó szíve

Levél a szerkesztőhöz

A háború vihara mintha fölkorbácsolta volna a jólétben élők lelkét abból a dermesztő közönyből, amellyel a mindennapi élet vért izzadó nyomorúsága mellett elmennek máskor, békés időkben.
Máskor, békés időkben, amikor csak a gyárakban, műhelyekben, bányákban, mezőkön, szántókon és erdőkön folyik a tőke és munka háborúja, amelyben csak az egyik fél pusztul lassan-lassan, amikor a halál zajtalanul, szellem-szárnyakon suhan a nyomorúságos munkáslakásokba, a társadalom jó szíve kevélyen, hidegen ül arany trónusán.
De a háborúban, amikor az ágyúk, géppuskák és gyorstüzelő fegyverek csövéből ordítva, bömbölve száguld a halál, s gazdag és szegény hajlékokban egyaránt meglobogtatja fekete fátyolát, leszáll arany trónusáról a társadalom jó szíve, ez a ritkán látott közönyös angyal, és bekopogtat a szegények hajlékába, hogy kenyeret adjon az éhezőknek, ruhát a ruhátlanoknak, hogy a tél hidege meg ne vegye őket, hiszen nincs, aki gondoskodjék róluk, az apák, a kenyérkereső nagy testvérek ki tudja hol, délen vagy északon valamerre farkasszemet néznek a halállal…

A társadalom jó szíve hozzám is bekopogtatott az iskolába.

Megakadt a tanítás. Két héten át úgyszólván mindennap tartott a vendéglátása. Nem tudtam miatta tanítani. De nemcsak nálam volt így, hanem másnál is. Valamennyi tanító bácsi és tanító néni a társadalom jó szívének a szolgálatában állott.
Először összeírtuk, hogy kinek a papája vagy gondozója van a harctéren. Hányan vannak testvérek, van-e, aki keres vagy csak a hadisegélyből élnek, 78 fillérből, meg háromszor vagy négyszer a feléből, amikor csak egy kilogramm kenyér ára 60 fillér, egy liter tejé pedig 42 vagy több is… Szóval írtunk, rubrikáztunk. A társadalom jó szíve kérte tőlünk az adatokat.
Amikor megvolt a sok rubrika, föllélegzettünk.
– Na, gyerekek, most azután tanulunk tovább!…

De íme újra kopogás. Egy szépen megírt levelet hozott a szolga bácsi. Azt írta a társadalom jó szíve, hogy egyetlen szegény gyereknek sem szabad téli ruha és cipő nélkül maradni, tehát írjuk össze, hogy iskolánként, osztályonként kinek mire van szüksége.
Megint letettem a krétát és leültem írni, rubrikázni. Utálom a rubrikázást, a statisztikázást – máskor, de most nem éreztem semmi ellenkezést a lelkemben, elfelejtetett velem mindent a társadalom jó szívének a mosolya.
Végigmustráltam mind a hatvan gyereket, cipőjét, ruháját. Nem sok vizsgálódás kellett; elég volt félszemmel rájuk tekinteni. Több mint a felén vékony nyári rongy, talpalatlan cipők kilógó kapcákkal…

Szinte belemelegedtem a munkába, hogy a társadalom jó szívének egy pillanatig se kelljen várakozni. A tanításban majd kipótoljuk, amit emiatt mulasztottunk.
Ezzel is megvoltunk. Újra tanítani akartam, de alig hogy kezembe vettem a krétát, ismét kopogtak. Megint a társadalom jó szíve küldött üzenetet. Írjuk össze azokat a szegény gyerekeket, akik nem kaptak otthon uzsonnát, mert tejet és egy-egy darab zsemlyét fognak kapni. Összeírtam: majdnem valamennyit be kellett jelenteni. Vérszegény gyerekek nem bírják a tanulást, agyuk hamar kifárad. Mily nagyszerű lesz! – gondoltam magamban, ha nemcsak meleg ruháról, cipőről, de táplálkozásukról is gondoskodik a társadalom jó szíve. Kevesebb lesz köztük talán a vérszegény s majd jobban bírják a szellemi munkát.

Megint megvoltunk az összeírással. Újra tanítani akartunk, de hát csak nem lett belőle semmi. Valami privát jó szív kopogtatott be a Király utcából. Kovács úr-e vagy valami más nevű úr cédulákat küldött, amelyekre az volt rányomatva, hogy aki azzal az üzletében jelentkezik, kap egy pár meleg kesztyűt vagy harisnyát.
Kiosztottam a cédulákat. Az volt ugyan rányomtatva, hogy vasárnap kell érte jelentkezni, de mivel hétfőn kaptam, azt mondtam a gyerekeknek, hogy megkapják ők azt kedden is, hiszen annyi cédulát küldött az illető jószívű bácsi, ahány pár kesztyűt vagy harisnyát akar kiosztani.
És így ment ez majdnem két héten át. Elöljáróságtól, jótékony egyesületektől, privát jó szívektől, segélyző bizottságoktól mindig jöttek, mindig rubrikáztattak, mindig pontosan akarták tudni, hogy hol, kin kell segíteni.

Az iskolai munka ezalatt megakadt, de azért egy tanító sem érzett lelkiismereti furdalást, hiszen jó munkát végzett, amikor a társadalom jó szívének nyújtott segédkezet.

Amikor a gyerekek visszajöttek a Király utcából és visszahozták a nyomtatott cédulát azzal, hogy elzavarták őket, mert nem mentek vasárnap, bosszankodtam ugyan, de azt gondoltam, hogy a Király utcai privát jó szív csak újságba akart kerülni, egy kis reklámra volt szüksége és azt elérte, és ha nincs annyi erkölcsi érzés benne, hogy szegény gyermekkel ne járassa a bolondját, hát vigye el az ördög!
Ez még nem csalódás. A társadalom jó szívébe vetett hit még nem omlik össze emiatt.
Múltak a napok és visszakapom a tejcédulát. Jelöljek ki hatvan vérszegény gyermek közül hármat, aki tejet, fog kapni!
– De hát melyik hármat! – Jó, hogy a társadalom tejet adó jó szíve nem küldött mindjárt protezsáló levelet is hozzá.
Ettől a naptól fogva csalódottan ült az osztályomban legalább is ötven szegény kis éhes gyerek, ha nem több.
Azzal vigasztaltam őket, nem baj, gyerekek, kapni fogtok ruhát, cipőt és majd csak megleszünk valahogy, ha nem fáztok!
Végre a napokból hetek lettek, a sok ígéret, a sok hűhó karácsonyra összezsugorodott két-három pár cipőre és egy karácsonyfa-ünnepélyre, amelyen osztályonként egy-két gyerek kapott néhány marék cukrot, mákos, diós patkót, meg egy-egy játékdarabot, amiket a gazdag gyerekek ajándékoztak a – szegény gyerekeknek.

Migray József