„Az oroszok igen derék emberek. Nem igaz, amit otthon híresztelnek róluk, hogy rosszul bánnak hadifoglyaikkal. Szibériában vagyok. Lakásunkban rendesen fűtünk: azért mindig jó meleg a szobánk, künn bármily dermesztő a hideg és fagyos a világ.Valamennyiünk fekvőhelye tiszta és puha. Nem úgy, mint a táborban, ahol nem volt mint a hideg és nedves föld. Enni- és innivalót, valamint dohányt is bőven kapunk. Ne gondolják, szüleim és ne aggódjanak, hogy bármit nélkülözünk és szükséget szenvedünk.”

A fenti idézet a Pesti Hírlapban 1915 májusában közölt levélből származik. Feladója – szibériai hadifogoly – igen cselesen a levelezőlap bélyegje alá rejtette a helyes olvasat kulcsát: kéretik csak a páratlan sorokat olvasni! (Ezeket 21. századi olvasóink kedvéért aláhúzással jelöltük.)

A „messziről jött ember azt mond, amit akar” analógiájára írhatnánk: az orosz hadifogságból érkező levelek és tudósítások valóságtartalmát sem ellenőrizte senki (nem mintha ez módjában állt volna bárkinek is, ez idő tájt legalábbis), így az egyszeri ember csak kapkodhatta a fejét az egymásnak ellentmondó hírek hallatán. A Pesti Hírlap 1915. január–június között lehozott – Oroszország belső állapotát és a hadifogolykérdést bármilyen formában érintő – cikkeiben egyetlen egy a visszatérő elem: mindkét fél (a fogoly és hozzátartozói) egyaránt panaszkodott a postaforgalomra. A levelek nehézkesen – mintegy 4–6 hónap alatt – vagy egyáltalán nem jutottak el a címzettekhez. A hadifoglyok helyzetét eleve nehezítette, hogy a német nyelven megírt tábori levelezőlapokat részesítették előnyben a cenzorok – nyilvánvaló, hogy magyarul értő ellenőrt sokkal nehezebb volt találni –, és az újságcikkekben az is visszatérő elem, hogy „nem engedték a foglyokat leveleket írni”. Ezt az állítást azonban soha nem részletezték, így nem is tudni pontosan, mit takart a tiltás, ami egyértelműen szembement a cári Oroszország által is ratifikált 1907-es hágai konvencióval: ebben biztosították a hadifoglyoknak a hozzátartozóikkal való kapcsolattartás jogát (is). Az itthoniaknak sem volt sokkal jobb a helyzetük: a ritkán érkező tábori lapokban sosem számoltak be arról, hogy megérkezett volna a családtól kapott, várva-várt pénzküldemény (amiből levonhatjuk azt az egyszerű következtetést, hogy ezeknek a kisebb-nagyobb összegeknek „nyoma veszett” a háborús viszonyok között), és 1915 telén ráadásul maga a honi kereskedelmi miniszter adott ki rendeletet, amiben megtiltotta Oroszország ázsiai részébe a csomagküldést. Az már csak hab volt a tortán, hogy a foglyok maximum néhány hónapig tartózkodtak egy-egy táborhelyen, ami megint csak nehezítette a kapcsolattartást.

 
Ebben a helyzetben nem csoda, ha a hátországiak minden információmorzsát szívesen fogadtak, ami Oroszországból érkezett. Az egyik legkirívóbb példája az oroszországi riportoknak egy harkovi német konzulátusi tisztviselő feleségének úti beszámolója, aki az orosz állapotokat a lehető legrosszabbnak írta le. Katasztrófához vezető fegyver- és lőszerhiányról beszélt, fenyegetően közelinek láttatta a forradalom kitörését (lássuk be, ebben végül is igaza lett). A hadifoglyokról szóló híreit ma a Bors is örömmel fogadná: „A hadifogságba került sebesült katonáinkat, mihelyt felgyógyulnak, azonnal Szibéria belsejébe szállítják. Itt a hadifogoly tisztek külön szobákban vannak elhelyezve, és zsidó szolgákat alkalmaznak mellettük. A hadifogságba került magyar, osztrák és német katonák száma aránylag csekély. Éppen azért, hogy ennek az ellenkezőjét hitethessék el a néppel, a katonai hatóságok a sebesült hadifoglyokat valóságos körutazásokra indítják az országban. Természetesen ezek a trükkök ma már mitsem érnek, mert a kijózanodás lassanként egyre nagyobb tért hódít.”

A körutazás – ha nem is ebben a formában, de – mindenképpen igaz volt. A lapban lehozott levelek gazdái többek között Krasznojarszkból, Kijevből, Irkutszkból, Szpaszkojéból, Vlagyivosztokból jelentkeztek, azaz tényleg „megutaztatták” őket, sokszor élelem és víz nélkül. A beszámolók nagy része tisztektől származik: nyilvánvaló írni-olvasni tudásuk mellett az is a „kezükre játszott”, hogy hozzátartozóik nagyobb számban képviseltették magukat a Pesti Hírlap olvasói (és előfizetői) között, mint az elemi iskolába járó honvédeké; így a kapott kép szükségképpen torz. A tudósítások elfogadható hadifogoly-létről, kielégítő élelmezésről szólnak. Egy civilben Temes megyei ügyvédjelölt és egyben tartalékos hadnagy Tobolszkból írt menyasszonyának, „teljes szabadságról” számolva be. „Szabad színházba, koncertekre, bálba, kávéházba, étkezdékbe, kinematográfokba, könyvtárakba járni reggeltől este tíz óráig.” Ezt a szabadságot Molnár János nagyszalontai földműves katona fia nem érezhette: „Minden rosszba bele lehet törődni. Vagyunk itt Tomszkban néhányan jó magyar fiúk és bizony szomorú az életünk orosz rabságban. Koplalunk és fázunk. Amit itt enni adnak, nem embernek való és a hideg majd megvesz bennünket.” A tiszti levelek panaszai – ha van bennük egyáltalán – az élelmiszerek és a dohány körül összpontosulnak. A káposzta- és halleveshez nem szokott gyomor nemigen bírta a kosztolást, többen erősen hiányolták az alkoholt.

 
A száz évvel ezelőtti leveleket olvasva a leghumorosabb szöveg díját kétségtelenül az színészekből álló triász érdemelte ki, akik fogságba kerülésük után így jelentkeztek a Színészegyesületnél: „Nagy pechünk volt, [1914.] november 26-án orosz fogságba kerültünk, nagy hideg van és ez a legrosszabb szerződés színészkedésünk óta.”

 
Felhasznált irodalom:
Harkovtól Brassóig, hazafelé = Pesti Hírlap, 1915. január 1.
Szibériába nem lehet csomagot küldeni = Pesti Hírlap, 1915. január 5.
Magyar színészek orosz fogságban = Pesti Hírlap, 1915. március 19.
Koplalunk, fázunk… = Pesti Hírlap, 1915. március 24.
Levelek Szibériából = Pesti Hírlap, 1915. április 6.
A szibériai levél titka = Pesti Hírlap, 1915. május 28.

 
Készítette: Kaba Eszter