Apróhirdetés. Pesti Hírlap, 1914

Háborús divatok

Mint minden nagy történelmi esemény, az első világháború is jelentős mértékben hatott a divatra. A háború évei alatt a nők és férfiak öltözködésében a szabás, az ár és az alapanyag tekintetében is fontos és maradandó változások történtek. 

A divat változásai elsősorban a női öltözékeket érintették. A fronton harcoló férfiak munkaerejének pótlására az iparban, a mezőgazdaságban és a hivatalokban egyaránt női munkaerőt alkalmaztak – a nők ruhatára pedig alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Divatba jöttek az egyenes szabású, egyszerű ruhák, változott a frizura- és kalapdivat: a rövidebb tincsekhez kisebb, szembehúzható fejfedő társult.

A divat napi követését megnehezítette a „divat nagyhatalmainak”, azaz Angliának és Franciaországnak az „ellenséges mivolta”. A nagyobb szabóságok vezetői – akik 1914 előtt évente többször utaztak Párizsba a nagy francia cégek bemutatóit megtekinteni és eredeti modelljeiket megvásárolni – a harcok elhúzódásával sem szűntették meg külföldi beszerzéseiket. A vezető magyar cégek – a háborúból függetlenként kimaradó – Svájcon át lehetőséget találtak arra, hogy továbbra is megszerezhessék a francia modelleket. 1914 előtt a férfidivat fellegvára Anglia volt, az öltönyökhöz szükséges szöveteket – főként a gyapjút – onnan szerezték be. A háborús időszakban történtek arra kísérletek, hogy a magyar divatipar vegye át a szigetország szerepét, ezek azonban sikertelennek bizonyultak. A vásárlók ragaszkodtak jól bevált termékeikhez, annak ellenére, hogy ezekhez nem volt könnyű hozzájutni.

1916 és 1918 között már jóval visszafogottabban ruházkodott a tehetősebb polgári réteg is, ekkor már érezhetővé vált a háború természetes következményeként fellépő anyaghiány. Ez különböző mértékben érintette az egyes textíliákat: a szövetkelmék, különösen a gyapjú drágább lett, viszont a selyem ára, amelynek anyagát nem használta a hadsereg, nem emelkedett ilyen mértékben. A háború második felére a fokozott szövetszükséglet miatt a kabátok is rövidültek, a ruhaaljak lényegesen szűkebbek lettek. Mindez természetesen egész Európát sújtotta, az antant országai és a központi hatalmak egyaránt megoldásokat kerestek a problémára. Németországban pl. sásból próbáltak szövetet készíteni, nálunk pedig 1917-re megjelent a „papírflaush”, melynek egyik szála pamut volt, a másik papír.

Fatalpú cipőt tessék!
Fatalpú cipőt tessék!

 
A divatlapok 1918-ban még fiúöltönyök számára is ajánlották az új anyagot, azzal a kitétellel, hogy a ruhadarabot ne tegyék ki az időjárás viszontagságainak. A háború vége felé a nyersanyaghiány a cipőiparban is látványosan megmutatkozott, így akkorra a fronton harcoló katonák egyenruhája mellett már sokszor papírból készült az orosz hadszíntérre készülők bakancsának talpa is. Ezek a silány minőségű lábbelik természetesen nem álltak ellen az időjárásnak, alkalmatlanok voltak a láb védelmére. Az egyre aggasztóbb cipőkérdés megoldására így a divatlapok később inkább az otthon, régi bőrdarabokból, filcből, spárgából, fából elkészíthető cipőkhöz adtak eligazítást, kényszerűségből „divatba jött” a fatalpú bakancs és szandál is.

Papírmentes munkáscipő
Papírmentes munkáscipő

 
Felhasznált irodalom:
F. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok 1867–1945. Budapest, 1989. 229 p.

 
Készítette: Prosinger Lívia