Az első világháborút vívó szövetségi rendszerek között Románia helye kezdettől fogva bizonytalan volt. A hármas szövetséghez, vagyis Németországhoz és Ausztria–Magyarországhoz szövetségesi szálak fűzték, a cári Oroszországgal szemben Besszarábia megszerzésének vágya vezethette volna és függetlenségét nem olyan régen megszerzett államként politikusai amúgy is gyanakvással tekintettek a hatalmas szomszédra. Csakhogy a századfordulón megindult politikai mozgalmak egy része elsősorban Erdélyre tekintett, annak (és a kicsiny, a Monarchia osztrák részéhez tartozó Bukovinának) a megszerzését tűzte ki célul, nem utolsó sorban azért, mert a románság bölcsőjét látta benne.
A két irányzat hívei (mindkét esetben igen számosan) 1914 nyarától kezdve birkóztak egymással országuk követendő magatartására – semlegesség, szövetség valamelyik táborral – vonatkozóan, a külföldi lapok pedig többször is beharangozták Románia hadba lépését egyik vagy másik oldalon. A németbarátok és az antant-szövetség hívei közel hasonló erőt képviseltek a romániai eliten belül, és az erdélyi románok is megosztottak voltak. Bár visszatekintve ezt inkább letagadni szerették volna, körükben sem volt egyértelmű a követendő irányvonal.
A végső döntést azonban 1916 nyaráig nem sikerült meghozni, nem utolsó sorban a hadiszerencse változásai miatt. Végül az osztrák–magyar haderő veresége a Bruszilov-offenzíva során bizonyult döntőnek, így Ion Brătianu miniszterelnök képes volt keresztülvinni szándékát és elfogadta az antant nagyvonalú területi ajánlatát. Londonban augusztus 17-én írták alá azt a szerződést, amely Bukovina mellett Erdélyt, valamint az Alföld keleti részét és a Bánságot ígérte Romániának.
A román hadsereg 1916. augusztus 27-én lépte át a határt a Kárpátok hágóin és szorosain, és a néhány tízezer fős osztrák–magyar haderő nem is tanúsított sok ellenállást. Nagyszeben, Brassó és a Székelyföld hamarosan román megszállás alá került. Ez azonban nem tartott sokáig, a délről, Bulgária felől támadó német–török–bolgár csapatok, majd az Erdélybe vezényelt német és osztrák–magyar alakulatok ellentámadása gyors sikert hozott, 1916 decemberében a központi hatalmak katonái már Bukarest utcáin masíroztak. Dobrudzsa és Havasalföld megszállás alá került, a román kormány Iaşi-ba menekült. A front a Keleti-Kárpátok erdőségeiben stabilizálódott, és a román hadsereg néhány komolyabb győzelmet is aratott a védekező harcokban, azonban 1918 májusában, Oroszország összeomlása után kénytelen volt különbékét kötni.
Erdély déli és keleti részeinek román megszállása azonban csak időtartamát tekintve bizonyult átmeneti epizódnak. Már a román támadás hírére menekülthullám indult a Magyar Királyság belső területei felé, végül százezreket kellett elhelyezni Erdélyen kívül, visszatelepítésük még 1918 őszén sem fejeződött be. A széleskörű társadalmi összefogás és a kormányzati erőfeszítések ellenére a pusztítás következményeit sem sikerült felszámolni, ráadásul a Székelyföld hadműveleti terület maradt lényegében a háború végéig.
Az otthon maradtak reakciója viszont nem követte a felszabadítóként érkező román hadsereg várakozásait. Románok sokasága annak ellenére sem mutatott különösebb lelkesedést, hogy a nemzeti érzelmű középosztályból sokan üdvözölték a bevonuló csapatokat. A fosztogatásokban pedig románok és magyarok egyaránt részt vettek, és később is feljelentgették egymást a visszatért magyar közigazgatás előtt. A magyar hatóságok több száz veszélyesnek tartott román polgár internálásával és perbe fogásával válaszoltak, és széles körben folytattak le igazolási eljárást azok ellen, akiket – akár távollétükben is – kollaborációval gyanúsítottak. Igaz, az is előfordult Brassó vármegyében, hogy Ioan Meţianu volt ortodox érsek unokaöccse, a román Eugen Meţianu vármegyei tiszti főügyészként képviselte az államot az eljárások során. Tisza István bukása után az új kormány elhatározta egy ún. kultúrzóna bevezetését a románok lakta területeken, ami az iskolák államosítását, diszkriminatív oktatáspolitikát jelentett. Tervbe vették a közigazgatási személyzet teljes lecserélését magyarországi magyarokra, egész Erdélyben korlátozták, állami engedélyhez kötötték a birtokforgalmat, és felmerült az észak-erdélyi románok áttelepítése Dél-Erdélybe, ahonnan a dél-erdélyi románokat viszont az Észak-Erdélybe telepítendő moldvai csángókkal cserélték volna ki.
Az elfoglalt Román Királyságban viszont nem sok szerephez jutottak a magyar és osztrák megszállók. Mire a Monarchia képviselői észbe kaptak, a német szövetséges már elfoglalta a megszálló adminisztráció kulcspozícióit, és elkezdte az ország erőforrásainak erőltetett felhasználását, amibe még szövetségeseinek sem engedett sok beleszólást. A román olaj, gabona elsősorban Németországnak jutott, ahogy német üzletemberek jutottak lehetőséghez a román cégekben is.
Felhasznált irodalom:
Lucian Boia: Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése. Budapest, 2015.
Lucian Boia: Germanofilii. Elita intelectuală românească în anii primului război mondial. Bucuresti, 2009.
Csikány Tamás: Az első világháború. In: Székelyföld története. 3. kötet. Szerk. Bárdi Nándor, Pál Judit. Budapest, 2016. 361–391.
Máté Rigó: Imperial Elites After the Fall of Empires: Business Elites and States in Europe’s East and West, 1867–1928.
Készítette: Egry Gábor
