A női attribútumoknak nem része a fegyverrel való bánásmód elsajátítása, sokkal inkább a sebesültekről és az elesettekről való gondoskodás. Így, ha a nők első világháborúbeli szerepvállalásáról gondolkodunk, sokkal inkább nővérruhában tudjuk őket elképzelni, a Vöröskereszt égisze alatt tevékenykedve, mint fegyverrel a kezükben, a lövészárokban, katonai egyenruhába öltöztetve. A harctérre indulók között azonban akadt jó néhány hölgy, akiknek hősiességéről a Pesti Hírlap is megemlékezett. Igaz, hogy a női katonák sokszor valamiféle körmönfont praktikával, az orvosi ellenőrzést kijátszva jutottak csak a lövészárok közelébe, de ezeket a kezdeti nehézségeket látszólag könnyen(?) leküzdötték. A magányos női hősök küzdelmeik során emberfelettit teljesítettek – legalábbis a lap krónikása szerint.
A cikkből ugyan kimaradt, de annál érdekesebb az osztrákok „kedvencének”, Viktoria Savsnak (1899–1979) a sorsa. Viktoria Bad Reichenhallban született a századforduló környékén, egy tiszteletreméltó cipész leányaként. Fiatalkorát a dél-tiroli hegyekben töltötte, és a babákkal már akkor sem ápolt túl jó barátságot. Az édesapja hamar megismertette a fegyverforgatás titkaival és a katonai szabályzattal is.
Ismereteit először 1915-ben tudta kamatoztatni, mikor Olaszország hadba lépett a Monarchia ellen. Viktoria Trientbe utazott, ahol lovakat és öszvéreket gondozott vagy köveket cipelt az erődítményekhez. Közben beadott egy folyamodványt a katonai főparancsnoksághoz, hogy önkéntesként harcolhasson: a kérvényt elfogadták. Önkéntesként azonban már Viktor Savs néven vonult be az innsbrucki népfelkelőkhöz, szakaszparancsnoka a saját édesapja volt.
Azon a télen az Alpokban teljesített szolgálatot. Ott önként jelentkezett „küldönci, hírvivői” munkára, amiért utóbb bronz bátorságmedált és Károly-csapatkeresztet kapott, majd ezüst bátorságmedált is. 1917 pünkösdvasárnapján egy olasz rohamban eltalálta egy gránát és súlyosan megsebesült. „Hansl”-t, ahogy a csapattársai nevezték, kórházba kellett szállítani. Egy sikeres lábamputáció után hat hónapig élet és halál között lebegett. 70%-os rokkantnak számított, de nem adta fel. Eredetileg ő is kitanulta a cipészmesterséget, de a rokkantak számára fenntartott iskolában betegápolást és könyvelést is tanult. Ha felmerül bennünk a kérdés, hogy katonatársai miért nem ismerték fel benne a nőt, elegendő válasz lehet…. Viktoria arcképe.
Felhasznált irodalom:
Manuskriptesammlung. Manuskripte-Allgemeine Reihe.
H. Rödhammer: Dokumentation über Frauen im Kriegsdienst, insbesonders 1. Weltkrieg. Konvolut Xeroxkopien von Druckwerken. Nummer: 485.
(A levéltári anyag a Haus-, Hof und Staatsarchivban található, Bécsben.)
A nőkatonák = Pesti Hírlap, 1916. július 29.
Készítette: Kaba Eszter
Pesti Hírlap, 1916. július 29.
A nőkatonák
Több ízben volt már szó nőkatonákról, akik ámbár a gyöngébb nemhez tartoznak, mégis vágyat éreztek arra, hogy háborúba menjenek. Egy svájci lap most sorra veszi őket, s többek között ezeket mondja: A harctérre induló nők között az elsők egyike egy Reiner Anna Mária nevű asszony volt, egy orvos felesége, aki az önkéntes automobiltestületnél vállalt szolgálatot és hét hónapig vezette kocsiját a központi hatalmak harcterein. Kelet-Poroszországban egy fiatal leány állott be hadi önkéntesnek. Amidőn azonban egy ízben orvosi vizsgálat alá került, kitűnt, hogy mi az igazi neme, s erre a szigorú németek szó nélkül eltávolították őt a hadsereg kötelékéből. Az osztrák-magyar hadseregben, még inkább azonban a lengyel légióban több nőkatona teljesít hadi szolgálatot. Az egyik ilyen hősnő Ordynska Stanislawa, kinek atyját és fivéreit oroszok fogták el. Ekkor a szép fiatal leány Krakkóba menekült és kétszáz társnőjével egyetemben katonai kiképzést kapott. 1914. augusztus 7-én néhány társnőjével együtt a légiónál jelentkezett önkéntes őrjárati szolgálatra. Mniebownál élte át a tűzkeresztséget, s miután parasztasszonynak öltözve elkúszott az orosz állásokig, véletlenül saját szemeivel volt kénytelen végignézni, amint fivérét kivégezték az oroszok. Zenduzejovnál sikeres patruljárat után tizedessé léptették elő. Más alkalommal beszökött egy orosz tiszt sátrába, majd pedig villamos fényszóróval adott jelt övéinek. Ivangorod alatt tíz napon keresztül végzett megerőltető harctéri szolgálatot, folytonosan lovon volt, mi több, egymaga megszalasztott hatvan kozákot. Hármat közülük elfogott és lovához kötözve hozta őket ezredéhez. A fárasztó küzdelmek után hazaérve eszméletlenül esett össze, úgyhogy Bécsbe szállították, ahol az egyik kórházban maga Mária Terézia főhercegnő ápolta gonddal és odaadóan. Bátorságáért őrmesterré léptették elő. Haleczko Zsófia Grazban német és szláv nyelvészetet hallgatott az egyetemen, a háború kitörésekor azonban közvetlenül doktorrá avatása lőtt, belépett az ukrajnai légióba. Imytczo Anna tanítónő ugyancsak az ukrajnai légiónak lett tagja. Mindketten gyorsan kitüntették magukat, őrmesterek lettek és megkapták az ezüst vitézségi érmet. Faliva Stefánia horvát származású nő, de azért magyar gyalogezredbe vétette föl magát. Csak a trencséni barakk-kórház fürdőjében vették észre, hogy nő, ekkor azonban már ki volt tüntetve és régen megkapta volt a káplári rangot.
