„…festők, akiknek tehetsége néhány hónappal ezelőtt csak addig terjedt, hogy cérnagombolyaggal játszó macskák lelki életét vihették vászonra, most elég erősnek érzik magukat arra, hogy belé markoljanak a világrengésbe és apró üzleteik számára onnan rekviráljanak témát, anyagot.”
Többek között e szavakkal kritizálta Bálint Aladár – aki a Népszava képzőművészeti rovatának vezetője és a Nyugat folyóirat művészeti kritikusa is volt – azt az 1915-ös tavaszi tárlaton megmutatkozó jelenséget, amely a háború idején „levitézlett csataképek” üzleti szempontú „gyártásában” nyilvánult meg. Véleménye szerint az ilyen művek – „amelyek jelentősége különböző egyenruhák, csillogó kardok, rohanó lovasok, büszke tábornokok aranysujtásának ábrázolásában merült ki” – ideje már lejárt.
Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat szokásos nagy tavaszi képvásárát más szempontból is befolyásolta a háború: a társulat „saját otthonát a nemzet fegyveres küzdelmének szolgálatába” állította, azaz a Műcsarnokból hadikórház lett, így a művészek a Szépművészeti Múzeum négy termébe szorultak össze. A társulat által támogatott Művészet című folyóirat beharangozójában ugyan hangsúlyozta, hogy „a tárlaton, dacára a háborús időknek, csaknem az összes ismert nevű festő- és szobrászművész részt vesz és annak anyaga darabszámra is igen gazdag” – ez mindössze 294 festményt és 50 szobrot, összesen 344 műtárgyat jelentett. Az előző évi, Műcsarnok-beli kiállításon azonban még 744 mű szerepelt, azaz a háború és a szűkösebb helyszín egyértelműen csökkentette a tárlat méretét. Bálint Aladár szerint viszont e szükséghelyzetnek inkább pozitív hatása lett: a jobban megválogatott anyag jobb színvonalú kiállítást eredményezett a korábbiaknál. Az viszont nem változott, hogy a tárlatot ismét a vallás- és közoktatásügyi miniszter nyitotta meg, aki egyébként az új helyszínt is biztosította a társulat számára.

Az 1915-ös tárlaton a legnagyobb vásárlók a király, az állam, a főváros és maga a társulat voltak. A hivatalos érmeket és díjakat Iványi Grünwald Béla Fürdés után című festménye, Bosznay István November című tájképe, báró Hatvany Ferenc női arcképe, Ferenczy Károly Piétà című festménye és Frank Frigyes női arcképe kapták. Ezek közül a Népszavában Bálint Aladár jó munkának tartotta Iványi Grünwaldét, Hatvanyét és Ferenczyét, de az egész kiállításból mégis inkább két, meztelen női testet ábrázoló művet emelt ki: Beck Ö. Fülöp nagy márványszobrát és Márffy Ödön festményét.

A tárlaton bemutatásra került az Országgyűlés épülete elé készülő budapesti Kossuth-szoborkompozíció két részlete is. Az alkotó, Horvai (Horvay) János az 1908-as pályázaton nyerte el a megrendelést a mű elkészítésére, amelyet azonban csak 1927-ben avattak fel a Kossuth-téren. 1951-ban azonban a „pesszimista” alkotást eltávolították, majd annak másolatát 2015 márciusában visszahelyezték és „újraavatták”.

Felhasznált irodalom:
Bálint Aladár: Tavaszi tárlat = Népszava, 1915. március 22.
A Képzőművészeti Társulat tavaszi tárlata = Művészet, 1915/2.
A tavaszi tárlat = Művészet, 1915/3.
A tavaszi tárlat megnyitása és eddigi eredményei. A tavaszi tárlat érmei és díjai = Művészet, 1915/3.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1915. március 22.
Tavaszi tárlat

A Műcsarnok ormán vöröskeresztes zászló hirdeti a háborús világot, a művészek pedig a Szépművészeti Múzeum négy termében összeszorulva tartják a tavaszi képvásárt. Négy terembe kellett összezsúfolni az anyagot. Kevés volt a hely, tehát jobban megrostálták a beküldött képeket és szobrokat, mint más alkalommal. A fokozott szigorúságnak köszönhető, hogy a kiállítás jobb, mint a megszokott műcsarnoki kiállítások. Nem bukkantak föl új tehetségek, az ismert művészek sem változtattak irányt, azonban lehetőleg tisztességes anyagot küldtek be a kiállítók, és néhány fiatal művész, aki máskor elkerüli a Műcsarnokot, jelenlétével színesebbé, változatosabbá tette a tárlatot. Két részre oszlik a kiállítás. Jobb felől az öregek, bal felől a fiatalok helyezkedtek el. Ennek az elhelyezkedésnek ezúttal semmi különösebb jelentősége nincs, mert a „fiatalok” közé csöppent többek között a legexponáltabb konzervatív festőművész, Benczúr Gyula képe, míg a „Nyolcak” egyik tagja, Czigány Dezső, az öregek közé került. A műcsarnoki fiatalok egyébként is nagyon távol esnek a fiatalságtól, a forradalmi érzéstől, legtöbbje megállapodott, lehiggadt művész, aki már aligha változtat művészi hitén, fölfogásán.

A két tábort alig választja el egymástól fölfogás különbözősége, képeik, szobraik majdnem egyformák. A különbség legföljebb művészi lelkiismeret, élelmesség, üzleti érzék eltérő fokozataiban szembeszökő. Az új csataképekre vonatkozik ez a megállapítás. Az öregek, akik alaposan beletanultak művészetük hasznosításába, már megkezdték a csataképek gyártását. A határokon dörögnek az ágyúk, városok dűlnek romba, a kiömlő emberi vér egész országokat áraszt el; kiszikkadt agyú festő mesteremberek pedig kamatoztatják az idők döbbenetes fájdalmát, mintha az emberi vér, fölperzselt városok föltörő lángja csak arra volna jó, hogy az ő képeiken a piros szint pótolják; festők, akiknek tehetsége néhány hónappal ezelőtt csak addig terjedt, hogy cérnagombolyaggal játszó macskák lelki életét vihették vászonra, most elég erősnek érzik magukat arra, hogy belémarkoljanak a világrengésbe és apró üzleteik számára onnan rekviráljanak témát, anyagot. Ezt meg kell már most rögzíteni, mert el kell rá készülnünk, hogy nemsokára a csataképek oly tömege szakad ránk, amelynek kiheveréséhez néhány tíz esztendő is kevés lesz. Egészen bizonyos, hogy a most viharzó háború, a történelmi idő súlya nem múlik el nyomtalanul a képzőművészet fölött sem, sőt nyilván erősen érezteti majd hatását. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a lejátszott elkopott nóták, levitézlett csataképek, amelyek jelentősége különböző egyenruhák, csillogó kardok, rohanó lovasok, büszke tábornokok aranysujtásának ábrázolásában merült ki, e csataképek ismét föltámadhatnának. Ha ez ipar lenne, akkor minden fejlődési folyamat hazugsággá válna, koplaló, verekedő művészek forradalmi érzése, nagyszerű küzdelmük minden eredménye egyenlő lenne a semmivel.

Ennyit a frissen mázolt csataképekről.

A kiállítás legértékesebb darabja Beck Ö. Fülöp nagy márványszobra. Álló női alakot vésett ki a művész a hatalmas márványtömbből. Nem pepecselt, nem játszott sok apró formával, hanem összevonta azokat. A márvány anyaga nem tűri a nagy kilengést, a széles mozdulatokat, tehát a testnek, a végtagoknak bizonyos képzeletbeli vonal kerületén belül kell elhelyezkedniök. Beck Ö. Fülöp kitűnően ismeri a márvány anyagát és ez az anyagismeret megérzik e szobron is. Kifejezésmódja a lehető legegyszerűbb. A formákat összekapcsoló, azok jelentőségét meghatározó vonalakat nem mosta el, hanem még élesebben belevájta a márványba, hogy e határozottságot kiemelje és hangsúlyozza.

Ugyanezek a tulajdonságok jellemzik Márffy Ödön képét is. Ő is a meztelen asszonyi testet választotta művészi megnyilatkozása eszközéül. Formákra helyezte ő is a fősúlyt. Perlrott Csaba Vilmos „Csendélet”-e friss, színes vászon. Hatvany Ferenc női arcképe rendkívül átgondolt, komoly munka. Koszta, Vidovszky, Rudnai képei, Fémes Beck Vilmos kitűnő szobra emelkednek még ki a tárlat anyagából, melyben egyébiránt bőven akad még egynéhány becsületes és komoly szándékkal készült munka. Ferenczy Károly és Iványi Grünwald Béla nevét külön is kiemeljük.

Bálint Aladár