Népszava, 1914

Fegyverszünet – 60 percre

Címkék
hadviselés

A véres háborúban is megjelenik az emberség, ha csak rövid időre is. A Népszava cikke egy, a holttestek összegyűjtésére és eltemetésére szolgáló, órányi fegyverszünet történetét meséli el. A szociáldemokrata napilap már a világégés előestjén értelmetlennek tartotta a háborút és az azzal járó ellenségkép-gyártást. A hadi cenzúra körülményei között is agitált a humánus cselekvés mellett, ahogy rendszeresen beszámolt olyan történetekről, amelyekben a háború emberi oldala valamiképpen megjelent. A külföldi sajtóból átvett rövid történet a német–francia frontról származott és előzménye volt a 1914 karácsonyi tömeges frontbarátkozásnak.

Fegyverszünet. Míg az elesetteket temetik = Népszava, 1914. november 15.

Készítette: Ignácz Károly


Népszava, 1914. november 15.

Fegyverszünet. Míg az elesetteket temetik

A „Basler Nachrichten” közli egy német hadnagynak baseli rokonához intézett levelét, amelyben többek között a következőket írja:
Gépfegyverünk mellett ültem a gödrömben, jobbról-balról mindössze 32 bakával; minden lövészlyukban két-két ember volt. Időről-időre elzúgtak fölöttünk a gránátok, de sokkal rosszabb volt a tűrhetetlen puskatűz, amelyet a szomszédos répaföldeken rejtőzködő ellenséges katonáktól kaptunk. Ezek az éj folyamán lopóztak ide s egész nap ott feküdtek, célba véve minden sisakot, amely a lövészgödör fölött megjelent. Megpróbáltuk ezeket a földeket gépfegyvereinkkel letarolni, de sikertelenül, mert a terület nem volt erre alkalmas. Végre egy vakmerő fickót hatvan lépésnyiről ártalmatlanná tettünk. Az elesett franciák hullái közvetlenül a mi állásunk előtt elviselhetetlenné tették az ott való tartózkodást. Megbíztak, hogy mint parlamenter menjek az ellenséges lövészárokhoz, amely mintegy 250 méternyire volt tőlünk, de ezt köszönettel visszautasítottam, mert a lövészárkokon kívül egyenként rejtőzködő katonák lepuffanthattak volna. Végre javaslatomra odahívattuk a papot és négy polgári egyént, s amint ezek fehér zászlóikkal megjelentek, azonnal megszűnt a tüzelés.

Magam mellé vettem a plébános urat, azután egy fegyveres közlegényt és minden lelkierőmet összeszedve kiléptem védett állásomból. Odaát éppen most szintén fehér zászlót lengettek s az ellenséges lövészárkok fölött egész sor kíváncsi fej bukkant föl. Itt is, ott is többször lengettük a fehér zászlókat, de amonnan senki sem jött ki az árkokból. Ötven lépéssel megint előre mentem, azután százzal; ordítottam, ahogy a torkomon kifért, hogy jöjjön egy francia tiszt, de nem jött senki. Megint előre mentem 30 lépést, de azután dühbe gurultam, mert azt hittem, hogy tőrbe akarnak csalni.

– Approchez-vous! (Jöjjön közelebb!) – kiáltották a franciák.
Erre szitkozódva kiáltottam feléjük; ordítva kérdeztem, hogy nincs-e közöltük egyetlen tiszt sem, aki ötven lépésnyire ki merne bújni a lyukból. Végre jött egy:
– Küldje el az emberét, aki fegyvert hord, önnél is fegyver van. Mit akar ön?
Kísérőmnek átadom Mauser-puskámat és 50 lépésnyire visszaküldöm, magam pedig előre megyek, úgy, hogy csak 15 méternyire voltam a francia árkoktól. Ekkor egy testes, de snájdig hadnagy lép elő, bemutatkozunk s megteszem neki javaslatomat, hogy tartsunk fegyverszünetet, amíg a holtakat eltemetjük s utalok arra, hogy csaknem mindnyájan franciák az elesettek, s katonai és keresztényi kötelességünk a szegényeket elföldelni. Az időt egy órában állapítjuk meg, kijelöljük a határt mindkét legénység részére, amely az eltakarítást végzi, kiadjuk a parancsot a holttestek összeszedésére és elszállítására. Társalgásunk udvarias, de kimért. A francia hadnagy azt vitatja, hogy mi okoztuk a háborút, Vilmos, a mi császárunk vagy a fiai. Mesél nekem orosz győzelmekről, amit én azzal viszonzok, hogy átadok neki egy német újságot, amelyben Hindenburg diadalairól és három elsüllyesztett angol páncélosról van tudósítás. Kezet fogunk, elbúcsúzunk és egy negyedóra múlva, amint leszállunk a lövészárkokba, kezdődik újra a lövöldözés…