1917 szeptemberének egy pénteki napján a fővárosi István úti gimnázium diákjai kollektíven nem jelentek meg az iskolai előadásokon: egyszerűen sztrájkba léptek, hogy az akkoriban divatos szóhasználattal éljünk. A szülők által is támogatott tiltakozáshoz egy valóban lehetetlen helyzet vezetett: a gimnázium eredeti épületét ugyanis a háború kezdete óta katonai célokra használták, így a tanítást máshol kellett biztosítani. 1917 őszén a tanulók a Fasori Evangélikus Gimnáziumba kerültek, ahol az órákat csak az evangélikusok után, délután-este lehetett megtartani, ráadásul egy 500 főre berendezett iskolába kellett elhelyezni 1100 diákot, így minden szóba jöhető helyiségben, még a pincékben is tanítottak. Nem csoda, hogy a háború negyedik évében betelt a pohár.
A probléma gyökere a háború kezdetére nyúlt vissza. Az első hónapokban a frontról érkező nagyszámú sebesült ellátásához a fővárosban nagy alapterületű épületekre volt szükség, méghozzá azonnal, így esett a választás az iskolákra. Az ideiglenes szánt „megoldásból” aztán szokás szerint rendszer lett: az épületeket évekre elfoglalták a katonai kórházak, míg az iskolákat összeköltöztették. A főváros vezetése végül 1916 végén elégelte meg a helyzetet, és igyekezett iskoláit visszaszerezni az eredeti, oktatási célra. Mérsékelt sikerrel, mert 1917 őszén, az újabb iskolaév indulásakor az újságok még sok iskola megoldatlan helyzetéről, illetve a szülők és diákok tiltakozásairól számoltak be. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy az iskolákban ápolt sebesülteknek és rokkantaknak is valahol helyet kell biztosítani.
A gordiuszi csomót a Népszava egy frappáns és populista javaslattal kívánta átvágni: erre a katonai célra rekvirálják az üresen álló vagy alig használt fővárosi magánpalotákat. A szociáldemokrata újság konkrét helyeket is megadott, ahol ilyen villákat biztos lehet találni: a Nemzeti Múzeum környéki pesti palotanegyedben és a gellérthegyi Kelenhegyi úton. A lapnak annyiban igaza is volt, hogy az ott lévő villák közül sok tényleg nem állandó lakhelyéül szolgált gazdag tulajdonosának. Ugyanakkor a korabeli magyar társadalmi és politikai rendszerben, még háborús körülmények között is elképzelhetetlen volt egy ilyen „szélsőséges” megoldás.
Maradt tehát a tiltakozás, egyezkedés, kijárás hosszabb útja. A főváros fölkarolta az István útiak ügyét, megszerezték az oktatási minisztérium támogatását is, így a sajtóhírek szerint novemberben a katonai parancsnokság ígéretet tett a gimnázium eredeti épületének kiürítésére.

Felhasznált irodalom:
Nincs iskola – rekvirálni kell a palotákat! = Népszava, 1917. szeptember 4.
Az István-úti gimnazisták sztrájkja = Népszava, 1917. szeptember 15.
Az István-úti gimnázium ügye = Népszava, 1917. szeptember 18.
Fővárosi Közlöny, 1917/56. (október 26.) 1897.
Az István-úti gimnáziumot kiürítik? = Népszava, 1917. november 14.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1917. szeptember 4.
Nincs iskola – rekvirálni kell a palotákat!

A háború kitörése óta a főváros iskoláinak jórészét a katonaság tartja lefoglalva kórházi célokra. Eleinte ez ellen senki sem tett kifogást, nem is tehetett, mert hiszen mindenki azt hitte, hogy az a rendkívüli állapot csak néhány hónapig fog tartani. Most azonban a rendkívüli állapot már rendessé vált és ez a „rendes” állapot oly nagy kárára van a kultúrának, hogy tovább fönntartani nem szabad. A főváros tanácsa több ízben sürgette már a katonai hatóságokat, hogy keressenek katonai célokra más helyiségeket, esetleg állítsanak barakkokat, az iskolákat pedig adják vissza eredeti rendeltetésüknek. A katonai hatóságok csak kevés esetben teljesítették a tanács kívánságát; az iskolák nagy része tovább is katonai célokra szolgál, a gyermekek ezrei pedig nem kapnak helyet az iskolákban és a szülők kétségbeesetten futkosnak össze-vissza a városban, hogy a gyermekeiket valahol elhelyezhessék. A katonai célokra le nem foglalt iskolaépületekben két-három iskola is szorong együtt, úgy hogy a tanítási időt meg kell csonkítani, a reggeltől estig folytonos használatban levő tantermeket pedig nem lehet rendesen takarítani és szellőztetni.
Ezen az állapoton most már segíteni kell. Nem tudjuk, hogy a katonai hatóságok mért nem igyekeztek a beteg katonák elhelyezéséről másképpen, katonai szempontból is célszerűbben gondoskodni. A lehetőség megvolt rá. Most, persze, már későn lenne barakkokat építeni, vagy pedig állandó jellegű épületeket, amelyeket később polgári kórházak céljára lehetné használni. A későt úgy értjük, hogy a most kezdődő iskolaévre, késő: de a jövő iskolaév biztosítása céljából bátran hozzáfoghatna a katonaság a munkálatokhoz.
A sürgős segítségre, az iskolák azonnali fölszabadítására csak egy módot tudunk: rekvirálják a katonaság számára az üresen álló vagy kellően ki nem használt, illetőleg a tulajdonosoknak nem okvetetlenül szükséges magánpalotákat. Budapesten fölös számmal lehet ilyen épületeket találni. Tessék csak körülnézni példának okáért a Nemzeti Múzeum környékén: vannak ott gyönyörű tágas paloták, amelyekben esztendőn át senki sem lakik néhány őrző szolgán kívül és van hozzájuk szép árnyas kert. Vagy menjenek el a Kelenhegyi útra, ott is találnak két nagy kastélyt, mind a kettő egész éven át lakatlan, vagy ha az illető nagyurak néhány hétre igénybe akarják is venni luxuslakásaikat, nem kénytelenek vele, van nekik más lakásuk is, nem is egy, hanem akár négy-öt. És így még egész sor címmel tudnánk szolgálni az illető hatóságoknak. Tessék ezeket a palotákat sürgősen rekvirálni: a katonáknak sokkal jobb helyük lesz bennük, mint az iskolákban. A tulajdonosok örömmel belenyugodhatnak ebbe az intézkedésbe, legalább ők is áldozhatnak valamit a hazáért. Amikor néhány millió honfitársunk kénytelen beérni egy méternyi lövészárokkal, akkor a tisztelt palotatulajdonosok is lemondhatnak fényes lakásaik egyikéről. Igaz, hogy talán valami kár is esik az épületekben a katonai használat alatt; sebaj, megtéríti azt a katonai hatóság, de ha nem is, sokkal több kárt szenvedtek azok a szegény emberek, akiknek apró viskóit az ellenség földúlta, és akiknek nincs azon az egyen kívül több lakásuk. Ha megrongálódik is valamelyik új kastélyban a parkett vagy a tapéta, az még mindig nem oly nagy baj, mintha a hősök ezrei elvesztik a kezüket, a lábukat, a szemük világát, sőt az életüket is. A palotatulajdonosoknak olyan sok nyereségük van a háborúból, hogy egy kis károsodást könnyen elbírnak. Nincs tehát semmi ok arra, hogy a hatóság visszariadjon a paloták rekvirálásától, amit mi már régebben is sürgettünk.
Különben is célszerű lesz a mindenüket föláldozó szegény embereknek megmutatni, hogy van ebben az előkelő társadalomban egy szemernyi igazság, hogy a dúsgazdagoknak is föl kell áldozniuk legalább egy csöppnyit a megszokott kényelmükből. Úgy is nagy a keserűség a szegény emberekben a sok égbekiáltó igazságtalanság miatt; a gazdagok jövendő nyugalma és kényelme szempontjából is célszerű lenne ezt a keserűséget minden lehető módon enyhíteni. Akiktől olyan sokat elvett a haza, akik olyan sokat szenvedtek a hazáért, azoknak tessék visszaadni legalább az iskolájukat. Az iskolákból kiköltöző katonáknak pedig nagyon jó lesz a sok lakatlan palota és kastély.

Népszava, 1917. szeptember 15.
Az István úti gimnazisták sztrájkja

Sokszor követeltük már, hogy az illetékes hatóságok ürítsék ki végre a katonai célokra lefoglalt iskolákat és adják azokat vissza eredeti rendeltetésüknek. Pár hónapig még el lehetett volna viselni a mostani állapotot, de éveken át nem szabad és nem lehet fönntartani. Hiába volt többszöri fölszólalásunk. Végre maguk a szülők lázadnak föl és indítanak olyan akciókat, amelyek egyáltalában nem válnak becsületére a hatóságoknak. A múlt héten arról az akcióról adtunk hírt, amelyet a Barcsay utcai gimnáziumba járó tanulók szülei indítottak, és amely teljes sikerrel járt, véget vetett az eddigi állapotnak. Ennek azonban az lett a következménye, hogy a hadicélokra lefoglalt István úti főgimnázium tanulói megint a Fasori evangélikus gimnáziumba kerültek vissza kegyelemszállásra, ahol délután tanítják őket és tanítási óráik belenyúlnak a sötét téli estékbe. Negyedik éve tart már ez az állapot, nem csoda tehát, hogy alaposan megelégelték a tanulók és szülők. Pénteken a gimnázium négy felső osztályának növendékei valósággal sztrájkba léptek, nem jelentek meg az előadáson és nem is szándékoznak az iskolába eljárni mindaddig, míg a mostani tarthatatlan helyzetet a hatóságok meg nem szüntetik. Vasárnap délelőtt 11 órakor az érdekelt tanulók szülei értekezletet fognak tartani a Liget-klubban dr. Márkus Jenő fővárosi tanácsnok elnöklete alatt. Meg fogják beszélni a további tennivalókat és a hangulat után ítélve, aligha engedik majd magukat puszta ígéretekkel elküldeni. Elvégre gyermekeik testi és szellemi jólétéről van szó.
Mi a magunk részéről nagyon sajnáljuk, hogy a dolog idáig fejlődött, mi nem szívesen látjuk a kultúrsztrájkokat, tehát arra kérjük az illetékes hatóságokat, hogy haladéktalanul orvosolják azt a sérelmet, amely a békés polgárokat és a diákok százait ilyen elkeseredett lépésre kényszeríti. De arra is kérjük a hatóságokat, hogy ne várjanak, míg a többi hasonló állapotban levő iskolánál érdekelt szülők is hasonló akciókat kezdenek, hanem intézkedjenek gyorsan, építsenek a hadikórházak számára megfelelő barakkokat, az iskolákat pedig szabadítsák föl!