Budapesti Hírlap

„Dehogy is vagy császár, Peer, csak hagyma vagy” – Bemutatták a Peer Gyntet a Magyar Színházban

A norvég irodalmat a gyógyszerészsegédből előbb színházi dramaturggá, majd a dráma megújítójává váló Henrik Ibsen (1828–1906) emelte be a világirodalomba. A dán színház elnyomása ellen küzdő, nemzeti romantikus pályakezdet és a modern világ, a polgári társadalom problémáit boncolgató analitikus drámák – a Nóra, a Vadkacsa – megírása között helyezkedett el Ibsen pályáján az 1867-ben írt Peer Gynt című, részben mesés, részben horrorisztikus drámai költemény. Ebben Ibsen visszafelé tekintve, szimbolikusan leszámolt a norvég nacionalizmus hazugnak és károsnak ítélt mítoszaival – hogy csak egy példát mondjunk, a múmiacipelő, felegyenesedni nem tudó, görnyedt egyiptomi alakjának egyértelműen az az üzenete a darabban, hogy meg kell szabadulni a múlt kultuszától –, míg a hagymahámozó Peer megteremtésével már az „individuum” mibenlétének 20. századi problémáját feszegette. A „norvég fantáziabőség ellen hadakozó” darabot 1917-ben a Magyar Színház is bemutatta. A premierről kiadós kritikát jelentetett meg 1917. június 3-i számában a Budapesti Hírlap, amelyben a cikket jegyző Kádár Lehel mindent megtett, hogy az olvasót bevonja és már-már beolvassza a drámai költeménybe, amelyben a borzalmak netovábbja a Gomböntő kanala.

Felhasznált irodalom:
Kádár Lehel: Peer Gynt – Bemutató a Magyar Színházban = Budapesti Hírlap, 1917. június 3.
Szerb Antal: A világirodalom története. Budapest, 2000.

Készítette: Csunderlik Péter

Budapesti Hírlap, 1917. június 3.
Peer Gynt – Bemutató a Magyar Színházban

A Magyar Színház színre alkalmazta és ma este bemutatta Ibsen Peer Gynt című drámai költeményét. A költő legtöbbet magyarázott és legtöbbet magyarázható művének előadásával szolgálatot tett a magyar közönségnek, mely úgyszólván kizáróan a színpad megelevenítésén keresztül szokta megismerni azt is, – ami csak viviszekcióval választható el a nyomtatott betűtől.
Ibsen drámai költeménynek nevezi művét, azonban műfaját illetően a benne szétporló drámai elem ellenére, inkább mese és álomjáték. Amikor 1870-ben megjelent, a skandináv esztétikusok, élükön Persennel nagy uniszónóban megtámadták, mire Ibsen így felelt: „Könyvem poézis, és ha nem az, annak kell lennie”. És csakugyan az is. Hatalmas szimfónia, melyben fölsír a líra, az érzés, cikázik a gondolat, örök érvényű és értékű emberi igazságok hullámzanak, pattog a szatíra, s az egész kompozíciót különös tónussal festi alá Ibsen szimbolikája, mely olyan, mintha lobogó, nagytüzű érzések valamilyen csoda által jégkristállyá dermedtek volna. Ami temperamentum van benne, szimbólummá hűl. Északi, sejtelmes vonás, nekünk érthetetlen, odafönn azonban természetes…
A költő 1867-ben írta meg nagy költeményét. Eredetien eposznak tervezte s az epikai vonások megérződnek rajta. Művészetének fordulópontján, mielőtt a teljesen realisztikus előadásmódhoz szegődött volna, még egyszer szabadon engedi fantáziáját, még egyszer föllobban a romantikus költő olvadó lángja és megszületik a Peer Gynt. De már szóhoz jut a modern dráma nagymestere is, beleviszi tendenciáit, széthinti jambusaiban problémáit, melyeket később analitikus módszerével belesűrít a modern dráma formájába.
A Peer Gynttel a norvég fantáziabőség ellen hadakozik. Nem volt megelégedve hazája politikai és közviszonyaival, hazugságnak és álomnak bélyegzett mindent, amiért akkor Norvégiában lelkesedtek és ideálnak tartottak, és Peer Gynt, kinek nevét és alakját az újnorvég mondakörből vette, félig-meddig tükörképe népe belső életének, önzésének és gyávaságának a való élet követeléseivel szemben. A költemény negyedik fölvonása – melynek nagy részét a színház törölte – maró szatírája annak az északi életnek és valamilyen kortörténeti zamatja van. E zamat a legkedveltebbé teszi hazájában minden művei között, és vannak, kik nemzeti himnusz-félét látnak benne.
A Peer Gynt öt fölvonásra tagozódik, a fölvonások képekre aprózódnak. A képek és jelenetek a költő érzésvilágából fakadnak. Úgy hatnak, mint a hirtelen odavetett rajzok, mint a szimbolikus kartonok. A legzseniálisabb teremtőhangulat szülöttei: tartalom, alak, élet és jelentőség nagyszerű egymásba fonódással illeszkednek eggyé, szétválaszthatatlanná.
A drámai lendület voltaképpen szerteporlik a jelenetek meselevegőjében, lüktetése az epikai előadásmodor plasztikája mögött éppen csak hogy érzik, de az ember elfelejti, helyesebben Ibsen a virtuóz, a szuverén nagy művész elfelejteti finom átmeneteivel, melyekkel egyik hangulatból a másikba olvasztja által költeményét. Problémája talán egy kérdésben fogalmazható meg: hogyan lesz az ember egyéniség? Ez a „Brand” problémája és Peer Gynté majdnem ugyanaz. A két hős mindamellett élesen különbözik. Brand élete az értékes individuum harca az érvényesülésért, Peer Gynté a legalantasabb önzés tragikomédiája. Brand a túlfeszített akarat, Peer Gynt a túltengő fantázia. Brandból hiányzik az, mi az érvényesüléshez kell. Peer Gynt azzal akarja elérni, ami fölösleges hozzá. Mindamellett az egész Peer Gynt mintha szimbolikája volna a költői létnek. Az én meg az önmagam fogalma csatázik egymással a költeményben, de Peer csak én és nem tud eljutni a magasabb rendű fogalomhoz, hamis eszközökkel keresi az egyéniséget, mely Ibsen szerint semmi más, mint az Isten által elgondolt és akart ember megvalósítása.
Peer Gyntet teljesen kitölti az önző, alacsony én. Bele van zárva ebben az énbe, mint valami börtönbe, s ezért nem tudja elérni magasabb szintű énjét. Képzelőereje teszi hazuggá és álmodóvá, álmodása őrületté hevül, melyben összecseréli a nem létezőt a létezőivel. Önzése végtelen s elhiteti vele, hogy minden ő önmagának s valaki más senki. Még az anyja is játékszer kezében. Nem érez felelősséget vele szemben, sem kötelességet. Nem tud kibontakozni magából, pedig lelkének vannak magasabb értelemben vett tulajdonságai is. Ez a Peer Gynt-i én félig állati, félig ördögi alak, nem egész ember, bolond, mint ahogy a költő szerint mindenki bolond, aki elég önnönmagának. Amily kevéssé egyéniség, épp oly kevéssé tartozik a nagy egoisták, az erős, nagystílusú bűnösök közé. Félember, féltermészet, élete csúcsa az őrület. Az marad mindvégig, ami volt ő maga, ahogy Ibsen mondja, mások szenvedései, érzései, gondolatai örökre idegenek tőle. A költő az átörökléssel magyarázza ilyetén való kialakulását. Mesebeli herceggé avatta természete, melyért – elődei felelősek. És hányódik, vetődik, labdája lesz a végzetnek, nem állja ki a próbák egyikét sem, mely elé a költő ez experimentális drámában állítja őt. Csak a halálban, melytől a gyönge emberek fantasztikus félelmével remeg, jut révbe, önmagához.
Aase asszony típusa a gyermekét majomszeretettel dédelgető asszonynak. Fia hazugságait felismeri rögtön, de nyomban utána ő maga köti föl vállára a szárnyakat. Szidja, korholja, ha verekszik; buzdítja a kovácsot, hogy verje meg, de amikor az ígérgeti, ő maga ugrik neki. Átkozza, amikor elszökteti Ingridet, de nyomban remegő fohászkodással sóhajt föl, hogy megmeneküljön. A fantázia, mesélőhajlam benne is sok, és fia meséjének havas útján röpül a jobb létezés országába.
A költemény legszebb alakja a kis skandináv leány: Solvejg. Ibsennek egyben legszebb, legfinomabb női alakja, csupa poézis, csupa szív. Szelíd és ragaszkodó, vadvirágok könnyű illatát hozza magával. Rokona Margarétának, a goethei lányideálnak, de míg Margaréta csodálta, szerette Faustot, kit nagynak és tisztának látott, addig Solvejg tisztában volt, hogy Peer álomkergető, naplopó, kit kivertek a társadalomból. Mégis szereti. Elmegy kunyhójába, ahol egyedül marad, és várja, várja esztendőkön által, szívében ringatja, álmaiban fürdeti. Solvejghoz való viszonya szimbolizálja az én és az én magam közötti viszonyt, és Solvejg öreg ölében évtizedek múlva találja meg önmagát, a fehérhajú Solvejg zárja le megüvegesedett szemét.
Külön tanulmányt lehetne szentelni a perszonifikált vízióknak, álomalakoknak, melyeknek bölcsője a skandináv nép fantáziájában ringott. A manók, boszorkányok, lidércek, fantomok ott táncolnak a fjordok fölölt, az ék alakú hegyek ormán, a titokzatosan zengő fenyvesek tisztásain. Tele van velük a norvég képzelet. Szüli a dagadó köd, beszél róluk a szél. Ibsen csak alkalmazta őket. Sátánja rokon Goethe, Chamisso és Hauff antropomorf sátánjaival. Csak egy új és nagyszerű: a „mester” küldötte, az angyal, ki ezüstöntő alakjában jelenik meg. A fantasztikus képek erőteljesek és átmenetiek, mesteriek.
A Magyar Színház nagy föladatot vállalt, amikor színre hozta a költeményt. Színpadján nehéz megoldani azokat a nehézségeket, melyekbe itt a rendező beleütődik. A rendezés kissé nehézkes, a fölhasználható művészi együttes nem való erre a föladatra, azonban személyenkint dicséret illeti meg az előadók egyikét. Peer Gyntet Törzs alakította. Még nem forrott ki benne a szerep, de érzik rajta, hogy megértette Ibsen intencióit. Néhány előadás után nagyszerű Peer Gyntben gyönyörködhetik a közönség, mely sokat tapsolt Péchy Blankának is, ki kis szerepében elsőrangú volt. Aase asszonyt Halmi Margit játszotta nagy művészettel. A közönség figyelmét kivált a két első felvonás kötötte le, de rendkívül tetszettek a táncok.
Az előadást Grieg zenéjével kísérték. A zenekar a karzaton volt elhelyezve, ami nem mondható szerencsés ötletnek. Az amúgy is gyönge orkesztrum hangja elveszett és elforgácsolódott a nézőtérben.
A darabot Sebestyén Károly fordította. Művészi és erőteljes munkát végzett, nem veszett el benne Ibsen egyetlen gondolatrezdülése sem. Sebestyén Károlyt a bemutató közönsége lelkesen ünnepelte. A darabot Márkus László rendezte.