„A miniszterelnök is megelégedéssel nyilatkozott a munkásokkal való hosszú, beható eszmecseréről, akik értelmes, komoly emberekhez illő módon adtak értékes információt és vetettek föl olyan kérelmeket és javaslatokat, amelyek során bizonyára fog lehetni pozitív eredményt is elérni [sic!]” „Ha a munkásosztálynak parlamenti képviselői volnának, akik ily állapotokért a nyilvánosság színe előtt keményen megtámadnák a kormányt, felelősségre vonnák és akadékoskodnának neki, amíg nem orvosolja őket: ez kissé kényelmetlenebb volna a miniszterelnök úr számára, de sokkal hasznosabb volna a munkások számára, akik akkor hatalmukkal és politikai befolyásuk erejével mindenesetre kivívhatnák azokat az orvosszereket, amelyeknek ma csak egy biztosítéka van: Tisza Istvánnak igen kétes értékű jóindulata és az a jóakarata, amely abból a meglepetéséből származott, hogy a nála járt munkások nem vitték el az ezüstkanalakat.”
Egy találkozó + két lap = két értelmezés. 1916. október közepén a csepeli Weiss Manfréd Töltény- és Lőszergyár munkásai a miniszterelnöknél voltak megbeszélésen, ahol előadhatták panaszaikat. A találkozót követő sajtóvitától függetlenül maga a találkozó ténye jelzésértékű volt: Tisza István kormányfőként több módon is igyekezett biztosítani a háborús termelésben kiemelt szerepet játszó ipari munkásság lojális magatartását.
Ez nem mindig sikerült, hiszen a csepeli hadigyárban 1916 nyarán munkástiltakozásra került sor, amelyet aztán tárgyalások révén sikerült ugyan rendezni, de nyilván hatással volt az őszi megbeszélésre. Tisza fennmaradt levelezéséből kiderül, hogy ő maga a csepeli ügyben külön figyelmet szentelt egyes részkérdéseknek is, az élelmezés megfelelő megszervezésének éppúgy, mint például a Csepelre közlekedő villamosjárat állandó túlzsúfoltságának. A munkásokkal történt megbeszélésen pedig ígéretet tett jogos sérelmeik orvoslására az akkor már ténylegesen is működő panaszbizottságok útján.
Ehhez képest a szociáldemokrata napilap, a Népszava, bár elismerte a találkozó jelentőségét, a Tiszával szembeni általános bizalmatlanságát továbbra is fenntartotta. Az újság főleg azután fogalmazott élesen, hogy az első, még inkább pozitív hangvételű beszámolójára a kormány egyik félhivatalos lapja egyfajta helyreigazítást közölt. A Népszava szóvá tette a lekezelő hangnemet, azaz hogy a kormányzat nem tekinti a munkásokat egyenrangú félnek, és azt is, hogy a munkások a panaszaikat nem tudják a politikai nyilvánosság fő fórumán, az országgyűlésben előadni, csak ilyen kihallgatásokon, bizalmas beszélgetéseken. Azaz ismét a fő követelés, az általános választójog került terítékre, és miután ennek Tisza halálig ellenzője maradt, ezért a Népszava úgy összegzett, hogy a munkások jogaikat „csak Tisza István politikai uralmának megdöntése útján érhetik el és ezért Tisza Istvánban ma is azt látják, akit tegnap láttak benne: politikai fölszabadulásuknak, gazdasági fölemelkedésüknek és osztályuknak ellenségét”.

Felhasznált irodalom:
Weisz Manfréd gyárának munkásai = Népszava, 1916. október 14.
Tisza István fölfedező úton = Népszava, 1916. október 15.
A csepeli munkások a miniszterelnöknél = Népszava, 1916. október 15.
Bódy Zsombor: Az ipari munka társadalma. Budapest, 2010. 102–105.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1916. október 15.
A csepeli munkások a miniszterelnöknél

A „Budapesti Tudósító” félhivatalos nyilatkozata

A Népszava szombati számában részletes tudósítást adtunk a miniszterelnök és a csepeli munkások küldöttsége között lefolyt beszélgetésről. Közleményünk mindenben a munkások információján alapult és azoknak a meggyőződését tükrözi vissza. A küldöttség-járásról a „Budapesti Tudósító” a következőket jelenti:
Miután a miniszterelnöknek a Weisz Manfréd-féle csepeli gyár munkásaival lefolyt beszélgetését a Népszavában megjelent közlemény, bizonyára akaratlanul, nem mindenben adta teljes hűséggel vissza, illetékes helyről arról értesülünk, hogy ez a beszélgetés nem bírt panaszkodás vagy éppen vádaskodás jellegével, hanem kiterjedt a gyár munkásainak mindazokra a viszonyaira, érdekeire és vágyaira, amelyeknél a kormány akciójától helyzetük javítását remélték; a Panaszbizottság előtt levő bérkérdésekre éppen úgy, mint az élelmezés, ruházkodás és közlekedés körébe vágó olyan fontos érdekeikre, amelyek a Panaszbizottság tevékenységét egyáltalán nem érintik.
A kereseti viszonyokat illetőleg maguk a munkások állapították meg, hogy a gyár munkásainak átlagos keresete óránkint 78 fillérre, vagyis 10 órai munkaidő mellett 7 korona 80 fillérre rúg, amihez természetesen túlidőben való munka esetén ennek külön díjazása jár.
Ami pedig a gyülekezési jog korlátozását illeti, a miniszterelnök figyelmeztette a munkásokat, hogy ez a korlátozás a közelmúlt sztrájkmozgalmainak természetes következménye és ajánlotta nekik, hogy az egész munkásság olyan magatartást tanúsítson, amely megnyeri a gyülekezési jog szempontjából illetékes hatóságok bizalmát és arra indíthatja őket, hogy enyhítsék a fönnálló tilalom szigorát.
Különben a miniszterelnök is megelégedéssel nyilatkozott a munkásokkal való hosszú, beható eszmecseréről, akik értelmes, komoly emberekhez illő módon adtak értékes információt és vetettek föl olyan kérelmeket és javaslatokat, amelyek során bizonyára fog lehetni pozitív eredményt is elérni.
Ami végül a Népszavának azt a megjegyzését illeti, hogy a miniszterelnök olyan munkásokkal tárgyalt, akik nem tudtak bejutni a választók névjegyzékébe, meg kell jegyeznünk, hogy az érvényben álló választási törvény a képzett ipari munkások túlnyomó többségének megadja a választójogot és módot nyújt reá, hogy az általános műveltség növekedésével automatice, minden újabb törvényes rendelkezés nélkül, az ipari munkásságnak mind nagyobb része előtt nyíljék meg a választójog.
Ismételjük, hogy a Népszava mindenben teljes hűséggel adta vissza a munkásoknak a tárgyalásokból nyert, benyomásait. Lehetséges, hogy a munkások bizonyos kérdésekben félreértették a miniszterelnök nyilatkozatait és azt hitték, hogy gróf Tisza István nemcsak a munkásoknak az üzem ellen hangoztatott, továbbá az élelmezés körül való panaszaira ígért orvoslást, hanem a törvényes alapszabályokkal bíró egyesületek szervezeti életének biztosítását is megígérte. A nyilatkozat azt mondja, hogy a miniszterelnök a munkásokat arra figyelmeztette, hogy olyan magatartást tanúsítsanak, amely „a gyülekezési jog szempontjából illetékes hatóságok bizalmat megnyeri s arra indíthatja őket, hogy enyhítsék a fönnálló tilalom szigorát”.
Hát ez nagyon kényelmes módja volna a megoldásnak. A munkások azt panaszolták, hogy az illetékes hatóságok a kivételes törvények korlátain túl is törvénytelenül meggátolják a szervezetek egyesületi életét Ezekben a szervezetekben és az értekezleteken nem a sztrájkdolgokat beszélik meg, hanem előadásokkal, vitákkal a munkások műveltségét akarják fejleszteni. A hatóságoknak nincs joguk arra, hogy az ilyen egyesületi összejöveteleket meggátolják, tehát a munkásoknak nem is kell arra törekedniök, hogy a hatóságok bizalmát megnyerjék. A küldöttség a hatóságok illetéktelen beavatkozása ellen kért védelmet s erre nem lehet az a felelet, hogy tessék megnyerni a hatóságok bizalmát.
A nyilatkozatnak a munkabérekre vonatkozó része szintén alkalmas arra, hogy hamis világításban mutassa be a csepeli munkások helyzetét A Népszavában megírtuk, hogy a gyár munkásainak ötödrésze, a körülbelül 4800 szakmunkás, átlag hetenként 66–72 koronát keres. Ezzel szemben a segédmunkások és napszámosok zömének hetenként 28–24 és 18 korona a munkabére. Ezek részére nagyon sovány vigasztalás az, ha kiszámítják, hogy az összes munkások átlagos keresete 7 korona 80 fillér. A heti 24 koronát kereső munkás nem lakik jól abból, hogy a gyárban vannak olyan szakmunkások is, akik 80–90 koronát vagy ennél többet is keresnek. A segédmunkások csak annyit használhatnak föl az életszükségleteikre, amilyen összeget a hét végén kézhez kapnak. Az átlagszámítás nagyon szép számtani művelet, de nem lehet megélni belőle.
A nyilatkozat egyéb részeiről, a miniszterelnök és a munkások eszmecseréjéről és a választójogra vonatkozó részéről lapunk más helyén foglalkozunk.

Népszava, 1916. október 15.
Tisza István fölfedező úton

A csepeli tölténygyár munkásai panaszra mentek Tisza Istvánhoz, mert ezernél több okuk van arra, hogy ne légyenek megelégedve a csepeli gyárban uralkodó munkaviszonyokkal és az élelmezésnek, valamint a közlekedésnek – e nagy gyár munkásait a dolgozó néposztályokkal egyetemben sújtó – állapotával. A csepeli munkásoknak a miniszterelnökkel való értekezéséről hírt adott szombati számában a Népszava. Erre a tudósításunkra és a hozzá fűzött megjegyzésekre a miniszterelnök úr a „Bud. Tud.” útján, lapunkban más helyen olvasható, választ ír. […]
„A munkások értelmes, komoly emberekhez illő módon adtak értékes információt – állapítja meg a „Bud. Tud.”-on keresztül a miniszterelnök úr. Ő és íródeákja nyilván elismerésnek és dicséretnek szánta ezt a mondást és nemcsak az elégedettség, hanem a csodálkozás is kirí ebből a megállapításból. Tisza István csodálkozik, hogy egy nagy gyár bizalmi férfiai, akik az összmunkásság érdekeit érintő, fontos ügyben tárgyalnak, „komoly, értelmes emberekhez méltó” módon viselkednek. A munkásságnak alapjában véve oka volna visszautasítani ezt az elismerő szavakba foglalt hallatlan sértést, amelyből – nem tudni: a nagyúri gőg vagy pedig inkább a munkások életével való teljes tájékozatlanság beszél. Aki csodálkozik azon és azt külön kiemelendőnek tartja, hogy a munkások értelmesen és komoly emberekhez méltó módon tárgyalnak: annak fogalma sem lehet arról az értelmi és erkölcsi fölemelkedésről, amelynek minden egyes lépését, igaz, Tisza Istvánnak és osztályának uralma ellen kellett kiharcolnia Magyarország dolgozó népének. Persze, Magyarországon, ahol a rendőrség kémei útján és hasonló tiszta forrásokból meríti a kormányhatalom a szocialista és munkásmozgalmakról való tudomását, érthető az, hogy egy miniszterelnök elcsodálkozik, ha „munkások értelmesen és komoly emberekhez illően” viselkednek és beszélnek és még érthető az is, hogy a miniszterelnök ezt a naiv, de egyúttal bántó elismerését a lapokban kikürtöli. […]
De ezentúl hangoztatni kell még a következőket: teljességgel tarthatatlan helyzet, hogy olyan fontos közérdekeket, amilyet a csepeli munkások képviseltek, kihallgatás és bizalmas beszélgetés útján kell a miniszterelnök tudomására juttatni. Mert a csepeli munkások, noha elsősorban a saját panaszaikat tárták föl, egyúttal az egész gyáripari munkásság sérelmeit és panaszait vitték a miniszterelnök elé. Mert nagyjából olyanok az állapotok a többi gyárakban. A gyáripari munkások helyzete fontos szociális, sőt fontos katonai-hadviselési kérdés is. Sajtó, gyűlés, röpirat, folyóirat – mindez el van zárva a munkások panaszai elől. Tegyük föl, hogy a munkások akármilyen okból nem jutottak volna a miniszterelnök elé: akkor ezek a panaszok némák és orvosolatlanok maradtak volna és még így is meg Ítéli előbb várni és nézni azt az orvos-lást, amely Tisza segítségével fog megszületni. Holott minden műveit országban az ilyen közérdekek megvitatásának egy helye van: a parlament. A csepeli munkások bizalmi férfiai tudatában voltak annak, hogy ami az ő bajuk, egyúttal az egész ország munkásságának sérelme. De hátha az intézkedő hatóságok nem így fogják föl a dolgot és csak (ha ugyan tesznek), olyan intézkedéseket tesznek, amelyek csak egy gyár vagy egy iparág munkásainak helyzetén javítanak valamit. Mit csináljanak a többi gyárak munkásai? Mindannyian menesszenek küldöttséget? Mit csináljanak a távoli vidék gyárainak munkásai? Világos, hogy nemcsak a munkásoknak, hanem a helyes, gyors és ésszerű kormányzásnak is fontos érdeke, hogy a képviselőház az ország kicsinyített, de igazi arcképe legyen és abból oly fontos érdek és erő, amilyen a munkásoké, ne hiányozzék. Ha a munkásosztálynak parlamenti képviselői volnának, akik ily állapotokért a nyilvánosság színe előtt keményen megtámadnák a kormányt, felelősségre vonnák és akadékoskodnának neki, amíg nem orvosolja őket: ez kissé kényelmetlenebb volna a miniszterelnök úr számára, de sokkal hasznosabb volna a munkások számára, akik akkor hatalmukkal és politikai befolyásuk erejével mindenesetre kivívhatnák azokat az orvosszereket, amelyeknek ma csak egy biztosítéka van: Tisza Istvánnak igen kétes értékű jóindulata és az a jóakarata, amely abból a meglepetéséből származott, hogy a nála járt munkások nem vitték el az ezüstkanalakat.
A „Bud. Tud.” nyilatkozatának vége, amelyben Tisza István választójogi szörnyszülöttjének védelmére kel, azt mutatja, hogy a miniszterelnök úr nem hajlandó ezzel az ő számára kényelmes módszerrel szakítani. Nem tudjuk, hiszi-e, de mindenképen téves az az állítása, hogy az ő választójogi törvénye megadja a választójogot a képzett ipari munkások nagy részének. A nála járt munkások egy része bizonyára nincsen benne a választók névjegyzékében. Hiszen nem elég a választójogosultság, azt érvényesíteni is kell ós az annyi nevetséges szekatúrához, annyi csűrés-csavaráshoz van kötve, amit csak az a szándék tesz érthetővé, ha nem bevenni, de kirekeszteni akarja valaki a választásra jogosultakat. De ettől eltekintve, a képzett ipari munkások többsége a dolgozó néposztályoknak, sőt az ipari munkásoknak is aránylag kicsi részét jelenti s a munkásosztály politikai és gazdasági érdekeinek érvényre juttatásához a tömegek erejére, az egész dolgozó néposztály politikai hatalmára van szükség. Hogy az a gondolat, amely a tanult ipari munkásoknak kiváltságokkal való fölruházásával meg akarná bontani a munkásosztály egységét, milyen gyönge és idejét múlta gondolat, azt megmutatta a csepeli munkások föllépése, ha a miniszterelnök urnák ilyen szociális jelenségek meglátására volna szeme. A Tiszánál járt csepeli munkások tanult ipari munkások, azt hisszük, többségük esztergályos volt: főpanaszaik és egész föllépésük oka mégis a gyár tanulatlan munkásainak helyzetére vonatkozott, A munkások már nagyon jól tudják, hogy az ő gazdasági helyzetüket csak úgy lehet orvosolni, ha az egész munkásság helyzetét megjavítják és új kiváltságok, munkásarisztokráciák teremtésével nem lehet sérelmeiket megszüntetni. Sem a gazdasági életben, a műhelyben, a gyárban, sem a politikai, életben, a választójog területén. A „Bud. Tud.” nyilatkozata újból megerősíti azt a közismert tényt, hogy a munkások ezt a jogukat csak Tisza István politikai uralmának megdöntése útján érhetik el és ezért Tisza Istvánban ma is azt látják, akit tegnap láttak benne: politikai fölszabadulásuknak, gazdasági fölemelkedésüknek és osztályuknak ellenségét.