Minden idők talán legnagyobb hatású magyar sakkmestere volt Maróczy Géza (1870-1951), akit a sakkélet hőskorában közel egy évtizeden át tartottak a világbajnoki cím egyik legfőbb várományosának. A fiatal mérnök 25 évesen robbant be az élvonalba, amikor megnyerte az 1895-ös hastingsi tornát,
„Szomorú valóság, hogy a magyar labdarúgósportnak e két vezető egyesülete ma ádáz ellenségként áll szemközt egymással. A gyűlölködés lángjai magasra csapkodnak s pusztulással fenyegetik a labdarúgás egész épületét” – írta 1917 januárjában a Budapesti Hírlap.
„Szomorú valóság, hogy a magyar labdarúgósportnak e két vezető egyesülete ma ádáz ellenségként áll szemközt egymással. A gyűlölködés lángjai magasra csapkodnak s pusztulással fenyegetik a labdarúgás egész épületét” – írta 1917 januárjában a Budapesti Hírlap.
1916-ban a magyar labdarúgó válogatott mindössze négy hivatalos mérkőzést játszott, mind a négyet Ausztriával. Ebből kettőt az osztrákok nyertek – május 7-én, Bécsben 3:1-re, illetve október 1-jén, az Üllői úton 3:2-re győzték le a magyarokat. Június 4-én az MTK pályáján viszont a magyar csapat nyert 2:1-re.
A Kádár-korszak lapjai a századforduló Puskásának tartották labdarúgó erényeiért, közben versenyszerűen atletizált, kerékpározott, evezett, sőt, még a lóversenyzéssel is szakszerűen foglalkozott Gillemot Ferenc (1875–1916), akinek a halálhírével tele volt minden valamirevaló lap 1916 novemberében.
Az erdélyi menekültek megsegítése valóságos mozgósítási hullámot indított el a társadalomban. A labdarúgó szövetség sem akart mindebből kimaradni, így az október 1-jén, az Üllői úti pályán játszott magyar-osztrák labdarúgó mérkőzés bevételének felét erre a célra ajánlotta fel.
„A gépezet végre megindult. Meg kell állapítani, hogy a kormány és a főváros végre tudatára ébredt a menekülőkkel szemben való kötelességének és most már gondoskodás történik azokról a szerencsétlen emberekről, családokról, akiket a háborús veszedelem szülővárosukból, családi tűzhelyük mellől elkergetett.
