Magyarország

A „félkarúak mestere” – Gróf Zichy Géza egykezes zongoraművész és a hadirokkant-gondozás

„A főhőst tízszer eltalálják, de szerencsére csak egy horzsolás” – énekelte Pajor Tamás, de az élet nem egy hollywoodi akciófilm ártalmatlan füstpetárdákkal és pirotechnikai effektekkel, és ez hatványozottan állt az első világháborúra. A „nagy háború” paradigmaváltást jelentett a fegyveres konfliktusok húsba íródó történetében, mind a harcolók és a halottak számában, mind a fegyverek és a sebesülések mennyisége és minősége tekintetében. Arról nem is beszélve, hogy a megelőző korszakok küzdelmeit átható, legendákban, eposzokban és lovagregényekben esztétizált „hősiesség” is a csontokkal együtt roncsolódott szét a harctereken, hiszen hogyan is lehetne „hősiességről” beszélni ott, ahol a sebesülések 85%-át a tüzérség okozta, és a sebesültek testéből több csontot és fogat távolítottak el, mint repeszt?
A gránátoktól szétrobbanó katonák ugyanis telibe kapták bajtársaikat: „Az 1914-1918-ban elszenvedett sebesüléseknek a múltban valóban nincs megfelelője a változatosságot és a súlyosságot tekintve” – írták Stéphane Audoin-Rouzeau és Annette Becker az első világháború új kultúrtörténeti kutatási eredményeit áttekintő könyvükben. A háborús sebesülések és sérülések pokoli kavalkádja pedig minden addiginál jobban sokkolhatta a hátország civiljeit is, mivel a történelem során először, a megelőző század orvosi eredményeinek köszönhetően 1914-re már elég jó eséllyel lehetett túlélni egy végtag szétroncsolódását, így azok az otthoniak számára is láthatóvá váltak. A harcterekről hazatérő rokkantak tömegének ellátása és a társadalomba történő visszaintegrálása addig nem ismert feladat elé állította a harcoló államokat és társadalmakat. 1915 tavaszán személyesen Tisza István vezetésével alakult meg a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottság a rokkantak gyógyítására, utókezelésére, illetve „az addigi munkájukat folytatni nem képes sérültek átképzésére, hogy a rokkantak elérhessék lehető legnagyobb munkaképességüket”. A gondozóbizottság feladatait aztán 1915. szeptember 15-től a szélesebb illetékességi körű Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatal vette át, amely már a munkaközvetítési feladatokat is magára vállalta. A rokkant katonák rehabilitációs és integrációs programjának egy olyan celebritás lett az emblematikus alakja, mint Zichy Géza gróf (1849–1924), a félkarú zongoraművész. A tehetséges, ifjú Zichy egy kamaszkori vadászbalesetben veszítette el jobb karját, azonban példátlan akaratról tanúbizonyságot téve nem adta fel zenészi ambícióit, gyakorolt, fellépett. Egykezes virtuozitása Liszt Ferencet is lenyűgözte: mesterként és mentorként egyengette a balkezes zongorazseni pályáját, aki koncertjeinek bevételét jótékonysági célokra fordította. Idővel jelentős zeneelméleti munkásságot is felmutatott Zichy Géza gróf: több mint négy évtizeden át volt a Nemzeti Zenede – a mai Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola elődje – elnöke, és egy időben a Nemzeti Színház és a Magyar Királyi Operaház intendánsi feladatát is ellátta. Mikszáth Kálmán Kölcseyhez hasonlította, hogy miként a költő mindenkinél messzebbre látott a fél szemével, úgy Zichy Géza gróf egy keze is többet ért ötven másiknál. A legjobb értelemben vett köztiszteletben álló művész-arisztokrata az első világháború alatt a hadirokkantak támogatását is magára vállalta, mintegy az ügy élharcosa lett „a félkarúak mestere”, akivel 1915. május 2-án közölt interjút a Magyarország „a rokkantak oktatásának eredményeiről”, amely persze a korszellemet tükröző nacionalista kiszólásoktól sem mentes, minthogy „a magyar katonákkal ment a legkönnyebben a dolog”, mivel ők „a legintelligensebbek”.

Felhasznált irodalom:
Kovács Lydia: A félkarúak mesterénél – Beszélgetés Zichy Géza gróffal a rokkantak oktatásának eredményéről = Magyarország, 1915. május 2.
Stéphane Audoin-Rouzeau – Annette Becker: 1914-1918. Az újraírt háború. Budapest, 2006.
Magyarország az első világháborúban. Lexikon A-Zs. Főszerk.: Szijj Jolán, Budapest, 2000.

Készítette: Csunderlik Péter

 

Kovács Lydia: A félkarúak mesterénél – Beszélgetés Zichy Géza gróffal a rokkantak oktatásának eredményéről = Magyarország, 1915. május 2.

A minap megemlékeztünk róla, hogy a félkarúak mestere, Zichy Géza gróf meghívást kapott Münchenből, Gizella hercegnőtől, hogy németországi körútjával kapcsolatban tartson ott is előadást a bajor rokkantak előtt.
A gróf tudvalevően országos akciót indított a félkarúak jövőjének biztosítása érdekében. Kórházakban, majd a Vöröskeresztnél is előadásokat tartott, míg végül az ambulánsokat saját lakásán oktatta ki, miként lehet a jövőben csonka karjukkal megkeresni a kenyerüket.
Immár hónapok óta tart a nemes gróf fárasztó munkája, s most, hogy a német rokkantak szerencsétlenségét is igyekszik enyhíteni, németországi körútja előtt felkerestük Zichy Géza grófot, aki az alábbiakban volt szíves bennünket informálni a rokkantak oktatásának eddigi eredményeiről.
– Most, hogy így tömegekben foglalkoztam a rokkantak oktatásával, most vált ki legjobban, hogy mennyire befolyásolja a szellemi képesség még itt is a könnyű felfogást. Azokkal, akik gyenge szellemi képességgel bírnak, abszolúte nem mentem semmire, míg olyanoknál, akik, ha csak egy kicsit is, intelligensek, hála Isten nagyon szép eredményt értem el.
– A magyar katonákkal ment legkönnyebben a dolog. Közöttük vannak a legintelligensebbek, s általában alig-alig találtam közöttük gyengébb szellemi képességűt. Csupa könnyű felfogás, a szerencsétlenségüknek teljes megértése, csupa jóakarat lakozik bennük. Valóssággal öröm volt velük foglalkozni.
– A rokkantakat én mindenekelőtt arra oktattam, hogy a mindennapi élet apró, szükséges teendőinek elvégzésének módját sajátítsák el, hogy tudjanak öltözködni, mosakodni. Megtanítottam őket a fegyverhasználatra, s kezdetben leginkább a megcsappant lelkierejüket igyekeztem erősíteni. Mert bizony, be kell vallanom, a legtöbbnél iszonyatos lelki depresszió mutatkozott. Egyik-másik annyira el volt keseredve, hogy a legnagyobb kétségbeeséssel kívánta a halált. Nagyon nehezen ment a nyugalmukat ismét helyreállítani, de addig, míg ez nem sikerült, bizony nem lehetett velük semmit kezdeni.
– A kétségbeesésük elfojtása után legelső és legfontosabb volt a kenyérkereső képességük kiművelése. Leginkább a földművelésre való hajlandóságuk. Természetesen ez onnan ered, hogy a legtöbbje parasztlegény s már előzőleg is földműveléssel foglalkozott. Általában ezek mindannyian visszatérnek a földmunkához és közöttük nem is akad olyan, aki így rokkantan nem akar tovább dolgozni. Az ipari pályára már sokkal kevesebben mennek. Akik pedig ipari munkából akarnak megélni, rendszerint az előző kenyérkereső szakmájukhoz hasonló munkát választanak. Így például: a kocsisok nagy része most rokkantan a nyerges- s szíjgyártó-szakban képezi ki magát, s a kőműves szakmájuknak könnyebb s általuk is elvégezhető részét választották és így tovább. Mindegyik megtalálta a legjobban megfelelő, kenyérkeresésre alkalmas munka lehetőségét.
Eddig – ha tekintetbe vesszük az előbbi háborúk statisztikáját – nem sok félkezű van. A 66-as háború arányaiban lényegesen többeket sújtott örökös rokkantsággal. Most az irgalmasabb golyólövedékek mellett a kirurgia is fejlettebb s a veszedelmes sebesüléseket sikerül megmenteni. De ha nincs is aránylag sok félkarú, ha a kirurgiának sikerül is megmenteni a beteget az amputálás borzalmától, mégis sok az olyan hősünk, akik nem bírják egyik karjukat használni, akiknek örökké béna marad a sérült testrésze. Hozzám tömegekben jöttek a félkarúak meg a bénák, volt ezalatt a pár hét alatt olyan időszak is, amidőn három nap alatt 65-70 katona jött el hozzám. Ide jártak a Pálma utcai otthonomba, itt tanítottam meg őket a mindennapi élet apró tevékenységére, itt csillapítottam le a lelki depressziójukat, valamint szemléltető és gyakorlati oktatást nyújtottam nekik. Megfigyeltem, hogy a zene nagyon hatott rájuk. Órákig itt voltak nálam, s ha zongoráztam nekik a fél karommal, mintha lelkierőt nyertek volna annak a bizonyságától, hogy fél karral még a muzsikát is lehet művelni.
– Innen azután a legtöbbje a Révész utcai oktatóba került, ahol azután az ipari pályákra képezik ki őket.
– Általában az a meggyőződésem, hogy a rokkantak kenyérkereső pályára való oktatására csakis félkarú mestert lehet alkalmazni, hogy lássák a tanítványok, hogy mi mindent és mennyi nagy fizikai erőt igénylő munkát lehet fél karral elvégezni. Habár a Révész utcai oktatókban eleinte nem is alkalmaztak félkarú mestereket, most már sikerült annyit kieszközölnöm, hogy ez idő szerint mégis vannak ott egykarú mesterek, akik az odakerült katonákat oktatják.
– Ami a kiképzett rokkantak jövőjét illeti, az állam kötelessége lesz minden alkalmat megragadni, hogy ezeket a hősöket kenyérkereső lehetőséghez, munkaalkalomhoz juttassák. Úgyszintén a munkaadó társadalom is tegye magáévá az állam kötelességét, alkalmazzon szolgálatába félkarúakat is. Nekem a tanítványaim közül már sikerült tízet kenyérhez juttatnom, két félkarú katonát pedig a magam gazdaságában alkalmaztam erdésznek s ezek az eddigi eredmények szerint igen jól be is fognak válni.