„Ezt a háborút elvesztettük” – általában így idézik a parlamentben 1918. október 17-én felszólaló Tisza Istvánt, hősies pózba merevítve a konzervatív grófot, az egy éve megbukott miniszterelnököt, aki (mintha) vállalta (volna) a vereség pillanatában a felelősséget.
Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia széteséséről van szó, térségünkben a fő kezdeményezők közül a két cseh politikus, Masaryk és Beneš tevékenységét emelik ki általában. A magyar történelmi köztudatba esetleg még bevillan egy-egy szerb, román, szlovák vagy horvát korabeli politikus neve (Trumbić, Pašić, Štefánik, Braţianu).
Az Osztrák–Magyar Monarchia nemcsak a harctereken szűnt meg tényező lenni az első világháború utolsó szakaszában, hanem a hátországban is. Az uralkodó nevével fémjelzett gyermeknyaraltatási akció kudarca megmutatta, hogy a korrupt népjóléti szervek,
Az Osztrák–Magyar Monarchia nemcsak a harctereken szűnt meg tényező lenni az első világháború utolsó szakaszában, hanem a hátországban is. Az uralkodó nevével fémjelzett gyermeknyaraltatási akció kudarca megmutatta, hogy a korrupt népjóléti szervek,
Zavaros vita zajlott Horvátország jövőjéről 1918 júliusának elején a zágrábi országgyűlésben, a száborban. Az indemnitás kérdését tárgyalták, amely „jelenti a parlamentnek azt a felhatalmazó törvényét, amelynek erejénél fogva a kormány a le nem tárgyalt költségvetés miatt az előző évi költségvetés határain belül az állami kiadásokat teljesítheti, s az adókat beszedheti”.
Fontos hír jelent meg 1918. június 8-án, viszonylag eldugott helyen a Népszava aznapi számában. Az antant három legfontosabb emberének (a negyedik, Wilson amerikai elnök a tengerentúlon maradt) tanácskozásáról csak pár sor volt olvasható, de az igencsak vészjósló volt Magyarország jövője szempontjából.
1918 áprilisára–májusára a Monarchia tartalékai végképp kezdtek kifogyni. Nemcsak élelemről, anyagi erőkről, hanem emberekről volt szó. És főleg: lelki tartalékokról – lázadoztak a katonák, forrongtak a nemzetiségek, szervezkedtek a munkások.
