Az egész magyar kormányzat tökéletes alkalmatlanságát bizonyítja a Világ 1918. augusztus 14-i híre. Németország augusztus 8-án vereséget szenvedett a nyugati fronton (ez volt a német hadsereg „fekete napja”) és közeledett az összeomlás – a magyar miniszterek mindeközben
1918. január 18-án általános sztrájk tört ki a magyar fővárosban, amely másnap vidékre is átterjedt. A sztrájk megrengette a magyar politikai életet, ám a hazai elit nem adott jó választ a kihívásra. A jogot követelő munkásoknak továbbra sem engedtek, elmaradt a választójogi reform, sőt megkezdődött a leszámolás a forradalmi szocialistákkal.
„– Kegyelmességed szintén a föltörekvő néprétegek politikájának a szolgálatában álland?
– Nagyon természetes, hogy erre a kérdésre igen-nel felelnék abban az esetben, ha nem mondanék nem-et, de miután nem-et nem mondok, igen-t sem mondhatok, amiből elég világosan következik az, hogy legjobb az egyenes út.”
„Esterházy Móric gróf dezignált miniszterelnök hétfőn délután megjelent pártházunkban s itt a pártvezetőség több tagjával értekezett a politikai helyzetről.” – e szűkszavú Népszava-hír hátterében ott van a magyar politika és társadalom Nagy Háború alatti átalakulása.
Jászi Oszkár 1910-ben azt írta, hogy Magyarországon Tisza István „politikai hulláján át vezet előre a demokrácia útja”, és 1917. május 23-án valóra vált az akkor már a Választójogi Blokkba tömörülő ellenzéki erők álma: a megtestesült „reakciónak” tartott, démonizált Tisza István inkább lemondott,
Mit tehet egy rendíthetetlennek tűnő kormányzat, ha olyan törvénytelen eszközöket is bevető tiltakozás kezdődik ellene, amelyet ennek ellenére sem tanácsos szimplán erőszakos eszközökkel megakadályoznia, levernie? A háttérben történő leszerelés és megosztás kísérletén túl
Ferenc József halála és Károly trónra lépése több lett egyszerű uralkodóváltásnál, miután az új császár jelentős személyi változásokat kívánt végrehajtani a Monarchia vezető posztjain. Így rövid időn belül újabb váltás történt az osztrák miniszterelnöki poszton:
