Népszava, 1914

„az elevenek nyomorúságát a halottak is megérzendik” – halottak napja gyertyák és mécsesek nélkül

Negyedik éve már, hogy a megőrült világ minden napot halottak napjává feketít, de annál gyászosabban és komorakban emelkedik ki november elsején a halottak kegyeletes ünnepe.” – írta Az Est 1917 novemberében. A halottak napját és a végeérhetetlennek látszó háborút természetesen a legtöbb lap összekapcsolta, de az „ünnepi” írások sokkal inkább az élők problémáiról, szenvedéseiről szóltak, mint magukról a halottakról. Így ezekből az újságcikkekből nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy a takarékoskodás miatt már második éve nem lehetett a sírokat gyertyával díszíteni, vagy milyen nehezen emlékeztek azok, akiknek a fronton, messzi földön volt eltemetve a hozzátartozójuk. Hanem azt is, hogy az élőknek milyen mindennapi gondjaik voltak akkor a sötét lakásoktól a zsírhiányon át az életveszélyesen zsúfolt villamosokig.

Felhasznált irodalom:
Halottak = Pesti Napló, 1917. november 1.
Kedves halottak… = Népszava, 1917. november 2.
Halottak napja = Az Est, 1917. november 2.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1917. november 2.
Kedves halottak…

Kedves halottak, ne vegyétek tőlünk rossz néven, hogy az idén is arra kérőnk benneteket, hogy a nevetek napját minél csöndesebben, mindén fény és pompa kizárásával ünnepeljétek meg. Takaródjatok be jól, hogy meg ne fázzatok ebben a nyirkos, hideg időben; húzzátok a szemfedőt a fületekre, hogy ne lássatok, ne halljatok, mert hiszen amit látnátok és hallanátok, az megzavarná a ti síri nyugvástokat.
Tavaly ilyenkor elmondtuk nektek, hogyan áll a bál az élők világában. Egy esztendőnek a lepergése után sem mondhatunk egyebet: úgy van minden, ahogyan volt. Tavaly sem jutott nektek zajos ünnep, koszorú, virág és síri mécses és most sem jut. A galíciai, a román petróleumforrások termékeit ne keressétek rajtunk, mert higgyétek el, hogy mi is sötét odúkban üldögélünk, mi sem látunk tovább az orrunknál, mint ez már háborúban szokás. Büdös hadigyertya füstölög az orrunk előtt és facsaró bűzével emlékünkbe idézi azt a kort, amikor állati belekről levakart zsírból csinált mécsesnél olvasgatták az ősz táltosok a szakálluk szálát és jövendőt mondtak a köldökük nézéséből nemzetük sorsára.
Ugyan megjövendölték-e ezek a tiszteletre méltó öreg urak, hogy elkövetkezik az a rettenetes idő, amikoron az elevenek nyomorúságát a halottak is megérzendik? Megtudták-e a csillagok járásából, hogy valamikor jön idő, amikor a kegyelet síri mécsesét elraboljuk kedves halottainktól, hogy nyomorúságunk vackát megvethessük a fényénél, hogy a világával legalább a lidércet és egyéb poloskákat elűzhessük? Annyira bölcsek és előrelátók nem voltak ezek az öreg urak, mint amilyen szamár és vak ez a kor tudott lenni.
Ezért mondjuk, kedves halottak, hogy az idén is érjétek be azzal, amivel tavaly beértétek: a csöndes részvéttel. Ez nem kerül pénzbe sem nektek, sem nekünk. Pénzünk egyébként is ennivalóra kell és ha zsírozó hiányában gyertyával rántjuk be a főzeléket, azon sem csodálkozzatok, mert a világháború negyedik esztendejében semmi sem történhetik olyan, ami csodálatraméltó. Még az sem lenne az, ha vége szakadna a háborúnak. […]
Legyetek igazságosak, kedves halottak, aztán a mostani körülmények között elégedjetek meg a csöndes részvéttel, amiért bennünket sem pumpolnak meg a boltban, amin nem hízik meg a gyertyagyáros, ami nem viszi el az elevenek pislogó világítását a holtaknak, akiknek sem írni, sem olvasni, sem foltozni, sem a betegek ágyánál virrasztani nem muszáj.
Ha vannak közöttetek hazajáró lelkek, azok megvihetik a hírt, hogy sötét szobában sóhajtoznak, lámpátlan utcákon botorkálnak az élők és sorsukon irigyelni valótok nem lehet. Nem bizony, mert ekkora drágaságról ti nem is álmodtatok. Ha a sírotokat most gyertyákkal világítanánk ki, akkor nem kedves, de drága halottak lennétek, már pedig a drágítás munkájában ne szerepeljetek, ezt csak bízzátok az elevenekre, akik az élőket nyúzzák.
Az örök világítás fényeskedjék nektek mindaddig, amíg a főkapitány úr ezt is be nem tiltja.

Az Est, 1917. november 2.
Halottak napja

A háborúban negyedszer érjük meg holnap a halottak napját. Negyedik éve már, hogy a megőrült világ minden napot halottak napjává feketít, de annál gyászosabban és komorakban emelkedik ki november elsején a halottak kegyeletes ünnepe. A temetők virágban és könnyben úsznak, gyászruhás tömegek járják a sírok útjait, amíg el nem jut mindenki a magáéhoz térdepelni és imádkozni. A legtöbb gyászolónak azonban napokig kellene utaznia, amíg eljutna ahhoz a sírhanthoz, amelyre ráborulhatna és zokoghatna, messzi az Isonzónál, a sziklás Doberdón, a San Michelén, vagy a sáros Volhyniában, Bukovinában vagy a grodeki úton; s ha délre nézünk, Románia vagy Szerbia felé, ott is a mi halottainkhoz szállnak el sóhajaink.
Az a sok ezer ember, aki hősi halottját siratja, ma elment valamelyik temetőbe, csak azért, hogy összeszorult torokkal és könnybe lábadt szemmel sírok között járkáljon. Láttunk sokat, akik kikerestek egy-egy régi elhagyott sírhantot, ráborultak és kisírták magukat, siratva a maguk felkereshetetlenül messzi eltemetett halottját.
A Kerepesi úti temető széles útjain mar korán délelőtt megindult a népvándorlás. Itt különösen sokan fordultak meg, akiknek nincs itt halottjuk, hanem a harctéren esett el hozzátartozójuk. Mindenkinek a kezében virág vagy koszorú, amire ma óriási összeget adtak ki Budapesten. A temetők előtt rögtönzött virágpiacokon igen nagy volt a koszorú- és virágvásár, mert az életveszélyesen zsúfolt villamosokon virágot vagy koszorút vinni külön megpróbáltatás volt. A sírokról csak a gyertyák hiányzanak, amelyekkel az idén, éppen úgy mint tavaly, tilos a sírokat díszíteni. Most a gyertyát is virág pótolja, különösen az őszi rózsa és a krizantémum. A virágárusok nem mulasztották el az alkalom kihasználását és néhány szál őszi rózsáért két koronát kértek. Egy kis, egészen egyszerű koszorú ára 20 korona volt. […]


Pesti Napló, 1917. november 1.
Halottak

Három és félév óta – mióta a háború van minden nap a halottaké. Állandóan rájuk gondolunk, velük foglalkozunk, azok, akik élnek, az enyészetnek ebben a hosszú-hosszú korszakában annyit tépelődnek a halálról, mint valaha a középkoriak. Az egymás után pergő szomorú napok során megállít bennünket két komor dátum: a mindszentek és halottak napja. Egykor, a békében gyertyákat, fekete lámpákat gyújtottunk kedveseink sírján és nekik áldoztuk ezeket a napokat. Ma csak az jut eszünkbe, hogy minden nap az övék és hogy egykor voltak napok a naptárban, melyek az élőké is voltak…