„Magyarország népjóléti intézményeiről nem is lehet beszélni. A nép védelmét szolgáló intézkedések dolgában legutolsó helyen állunk Európában. A betegsegélyezés és balesetbiztosítás csak a lakosságnak igen szűk körére terjed ki, a rokkantbiztosítást még nem is valósították meg. […] Kevés kórház, kevés iskola, kevés orvos, rossz és egészségtelen lakás, sok templom, sok kolostor, sok csuhás és apáca: ez a magyar osztályuralom úgynevezett szociálpolitikája. [… ]
A Tisza-kormányt a pokolba zavarták, de itt hagyták a filléreken tengődő hadisegélyes népesség millióit, itt hagyták az alamizsnán koplaló rokkantakat, özvegyeket és árvákat. A háború áldozatainak százezrei várják az állam segítő kezét, de hiába várnak, mert évek munkájára van szükség, százmilliókat kell áldozni, hogy a legsúlyosabb bajokat megszüntessék.
Az Esterházy- és utána a Wekerle-kormány szintén a legelső teendők közé sorolta a szociálpolitikai és népjóléti intézmények létesítését. Az Esterházy-kormány külön népjóléti minisztériumot szervezett s a magyar osztályparlament ennek a minisztériumnak költségeire évi 100000 korona hitelt nyújtott. A Tiszáék népgyűlöletét, tudatlanságát és szociálpolitikai érzéketlenségét semmi sem bizonyítja jobban, mint az a 100000 korona, amelyet a népjóléti minisztérium költségeire elegendőnek tartanak.”
1917 szeptemberében így érvelt a Népszava vezércikke a külön népjóléti minisztérium szükségessége mellett, és az annak létrehozását szerintük akadályozó Tisza István pártjának parlamenti többsége ellen. (A cikk egy rövid félmondata közben a szociáldemokraták egyházellenességét is megmutatta.) A háború ugyanis minden országban előtérbe helyezte a szociális kérdéseket, olyan ügyként, ahol a korábbi liberális szemlélettel szemben az államnak komoly feladatai és kötelességei vannak. E kérdés fontosságának növekedését jelezte, ha erre az adott országban önálló minisztériumot hoztak létre: így például Ausztriában 1917 áprilisában döntöttek a szociális minisztérium felállításáról, amely hamarosan meg is kezdte a működését.
Hasonló változás indult el a Magyar Királyságban is: a Tiszát váltó Esterházy Móric kormánya 1917 augusztusában döntött a népjóléti minisztérium felállításáról, amelynek megszervezése Batthány Tivadar feladata lett volna, aki tárca nélküli miniszterként felelt a népjóléti és munkaügyekért. A reformpárti grófnak – aki 1918-ban majd az őszirózsás forradalom belügyminisztere lett – azonban nem sikerült leküzdeni a politikai ellenállást: főleg az agrárius körök tiltakoztak az ellen, hogy a mezőgazdasági munkásság ügyei is átkerüljenek a földművelési tárcától az új minisztériumhoz. Így a szociális és munkáskérdés új szakértői hiába támogatták nyilvánosan az ügyet, csak a tervezgetés folyt, a népjóléti minisztérium tényleges létrehozására a háború végéig nem került sor.
A szociáldemokraták a parlamenti, választójogi reformot tartották minden lényegi – így a szociális és munkajogi ügyekben történő – változás feltételének, ezért már 1917 őszén kétségeiknek adtak hangot, hogy a magyar „osztályparlament” képes lesz-e tényleg áldását adni egy komoly népjóléti minisztériumra. Felfogásuk szerint ugyanis „igazi népjóléti intézkedéseket csak a népparlament hozhat”.

Felhasznált irodalom:
A népjóléti minisztérium = Népszava, 1917. szeptember 1.
Bódy Zsombor: Az ipari munka társadalma. Budapest, 2010. 105–106.
Bölöny József-Hubai László: Magyarország kormányai, 1848–2004. Budapest, 2004.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1917. szeptember 1.
A népjóléti minisztérium

A népjólét és az osztályuralom nem férnek meg egymással. Csak olyan államokban lehet beszélni népjóléti intézményekről, ahol a munkásoknak közvetlen befolyásuk van a parlamentre. Ha a dolgozó néposztályok nagy befolyást gyakorolnak a politikai életre, akkor az ország törvényhozásának a vagyontalanok érdekeivel is számolnia kell. Ahol azonban csak az uralkodó osztályok megbízottai kerülhetnek a parlamentbe, ahol a kormány csak ügynöksége azoknak az osztályoknak, ott szó sem lehet népjólétről.
A világháború minden államban homloktérbe helyezte a szociális kérdések tárgyalását. A harctereken folytatott nagy emberpusztítás és a háborúval együtt járó nyomorúság milliókkal apasztják Európa népességét. A halandóság aránya ijesztő mértékben emelkedik. Különösen a nők és gyermekek pusztulnak el nagy tömegekben a hiányos táplálkozás miatt. Figyelembe kell azt is venni, hogy a frontról visszatérő katonák milliói megtörten, egészségükben megfogyatkozva jönnek vissza. A nagy megerőltetés, a háborús fáradalmak csak a háború után nyilvánulnak majd meg a maguk ijesztő borzalmaival. Növeli a bajokat, hogy a fronton az egészséges emberek százezrei pusztulnak el, hogy a legerősebbek térnek vissza megrokkanva, tehát el lehetünk arra készülve, hogy a háború után a meglévő emberanyag védelmét és megtartását csak nagyszabású szociálpolitikai intézkedésekkel lehet biztosítani.
Előnyös helyzetben vannak azok az államok, amelyek már a háború előtt is nagy gondot fordítottak a munkásosztály egészségének és életének biztosítására. Már több ízben fölsoroltuk, hogy Németország milyen hatalmas szociális készültséggel ment a háborúba, hogy az elmúlt huszonöt esztendő alatt milyen nagy eredményeket ért el a csecsemőhalandóság korlátozásában és a tüdővész leküzdésében. Fölösleges újra idézni az idevonatkozó adatokat. Elég annyit tudni, hogy a betegsegélyző, balesetbiztosító és a rokkant pénztárak több milliárd vagyonnal rendelkeznek, hogy kórházaikkal, a szanatóriumokkal és üdülőhelyekkel a munkások százezreinek életét mentik meg.
A német kormánynak tehát látszólag nem kellene sürgősen foglalkoznia a népjóléti intézmények létesítésével, mert ezen a téren a legfejlettebb intézményekkel rendelkezik. És mégis azt látjuk, hogy a német kormány már most is lázasan készül a háború utáni időkre, hogy a német birodalom minden országában nagy intézmények foglalkoznak a háború betegeivel és rokkantjaival, az árvák nevelésével, hogy százmilliókat költenek az anya- és csecsemővédelemre, az olcsóbb népélelmezésre és az egészséges lakásokra.
Magyarország népjóléti intézményeiről nem is lehet beszélni. A nép védelmét szolgáló intézkedések dolgában legutolsó helyen állunk Európában. A betegsegélyezés és balesetbiztosítás csak a lakosságnak igen szűk körére terjed ki, a rokkantbiztosítást még nem is valósították meg. A mezőgazdasági népesség biztosítása a kolduspénztárban a legnagyobb jóakarattal sem nevezhető gondoskodásnak, az egészségügy az egész országban borzalmasan gyatra. Kevés kórház, kevés iskola, kevés orvos, rossz és egészségtelen lakás, sok templom, sok kolostor, sok csuhás és apáca: ez a magyar osztályuralom úgynevezett szociálpolitikája. Ennek megfelelően nálunk a legnagyobb a gyermekhalandóság, nálunk pusztít legjobban a tüdővész, nálunk halnak meg a legtöbben veleszületett gyöngeségben és nálunk pusztítanak legjobban a járványos betegségek.
A Tisza-kormány a jogot követelő munkásság megnyugtatására állandóan a szociálpolitikai alkotások szükségességének jelszavát hangoztatta. Szociálpolitikai frázisokat eleget hallottunk Magyarországon. Modern intézmények létesítéséig sohasem jutottak el. És nem tudták a munkásságot sem elámítani, mert a szervezett munkások tömegei mindig tisztában voltak azzal, hogy igazi népjóléti intézkedéseket csak olyan parlamenttől várhatnak, amelyben a saját osztályuk is képviseletet nyert.
A Tisza-kormányt a pokolba zavarták, de itt hagyták a filléreken tengődő hadisegélyes népesség millióit, itt hagyták az alamizsnán koplaló rokkantakat, özvegyeket és árvákat. A háború áldozatainak százezrei várják az állam segítő kezét, de hiába várnak, mert évek munkájára van. szükség, százmilliókat kell áldozni, hogy a legsúlyosabb bajokat megszüntessék.
Az Esterházy- és utána a Wekerle-kormány szintén a legelső teendők közé sorolta a szociálpolitikai és népjóléti intézmények létesítését. Az Esterházy-kormány külön népjóléti minisztériumot szervezett s a magyar osztályparlament ennek a minisztériumnak költségeire évi 100000 korona hitelt nyújtott. A Tiszáék népgyűlöletét, tudatlanságát és szociálpolitikai érzéketlenségét semmi sem bizonyítja jobban, mint az a 100000 korona, amelyet a népjóléti minisztérium költségeire elegendőnek tartanak.
Mi már a híres munkapárti szemtelenkedés idejében megmondtuk, hogy a népjóléti minisztérium részére megszavazott 100000 korona csak a nép iránt érzett gyűlölet és megvetés jelének tekintendő. Most azután a kormány is belátja, hogy ezzel a nevetséges összeggel a minisztérium meg sem kezdheti működését. Csak helyeselni tudjuk, hogy Batthyány Tivadar gróf az új népjóléti miniszter, nem akar komédiázni, hanem a parlament elé törvényjavaslatot akar terjeszteni a minisztérium hatásköréről, belső szervezetéről, ügyköréről és költségvetéséről.
Még nem tudjuk, hogy mit akarnak átvenni a népjóléti minisztérium hatáskörébe. Annyi kérdés vár megoldásra, hogy tíz minisztérium is kevés volna az elintézésükre. Sürgősén rendezni kellene a munkásbiztosítás összes kérdéséit, haladéktalanul meg kell alkotni a kötelező rokkantbiztosítást. A biztosítás körét lényegesen ki kell terjeszteni, be kell vonni az ipari munkások kategóriájába a bányamunkásokat, a mezőgazdaság munkásokat és a cselédeket. Sürgősen át kell szervezni összes egészségügyi intézményünket. Az egész országban modern, új kórházakat kell építeni, szaporítani kell a gyógyszertárakat, sokkal több orvosról keli gondoskodni, foglalkozni kell a lakáskérdéssel, munkáslakásokat, kertvárosokat kell építeni. És nemcsak a nagyobb városokban, hanem a falvakban is egészségesebb lakásokról kell gondoskodni, mert tévedés, ha azt hisszük, hogy csak a városokban vannak rossz, egészségtelen lakások. Foglalkozni kell a kapitalista üzemek úgynevezett jóléti intézményeivel is, mert ezen a címen a legtöbb helyen a legpiszkosabb üzérkedés folyik, a legtöbb helyen egészségtelen lakásokért és silány élelmiszerekért uzsoraárakat követelnek és ez intézmények segítségével függő helyzetben tartják a munkásokat. Foglalkozni kell a rokkantakkal, az özvegyekkel és az árvákkal. Nemcsak a segélyeket kell emelni, hanem a rokkantakat nevelni, tanítani kell arra, hogy elhelyezkedhessenek a gazdasági életben, az árvákat úgy kell fölnevelni, hogy ne mások alázatos szolgái, hanem önérzetes, kenyerüket megkeresni tudó polgárok legyenek. Sürgős rendezést vár a hadisegélyesek dolga, az anya- és csecsemővédelem kérdései, a szülő nők támogatása, a munkanélküliek segítése, a tüdővész leküzdése, az alkoholizmus, a nemi betegségek és sok más olyan baj, amely ezernyi áldozatokat követel.
Mindezekkel csak érintettük azokat a kérdéseket, amelyekkel. a népjóléti minisztériumnak foglalkoznia kell. Ha az új miniszter modern irányú üdvös programmal járul a képviselőház elé, akkor szeretnők látni, hogy a sóvitézek le merik-e szavazni a törvényjavaslatot, hogy lesz-e arra bátorságuk, hogy nyíltan szembehelyezkedjenek az egész néppel. Elég baj, hogy ilyen későn foglalkoznak a népjóléti problémákkal. A magyar parlamenttől azonban nem lehetett többet kívánni és bár minden napi késedelem végzetes károkkal jár, mégis el lehetünk készülve arra, hogy csigalassúsággal fognak dolgozni. Ismételnünk kell: igazi népjóléti intézkedéseket csak a népparlament hozhat!