Ki volt az az 1916 májusában elhunyt személy, akinek a neve abban a hónapban megközelítőleg kétszázszor szerepelt a Népszava cikkeiben, többször, mint a szintén akkor meghalt Görgei Artúré és a cinkotai sorozatgyilkos Kiss Béláé együttvéve? Teszársz Károly neve ma már valószínűleg keveseknek cseng ismerősen, még ha egy rövid wikipedia-szócikk, egy óbudai kis utca és erzsébetvárosi tábla őrzi is az emlékét.
Teszársz Károly 1855-ben Pesten született, és 61 évesen, egy szívroham után, 1916. május 18-án halt meg Pestújhelyen. A fizikai munkásból – vasöntőből – lett szakszervezeti és szociáldemokrata vezetők csoportjába tartozott. Az 1890-es években részt vett a vasöntők szakegyletének megteremtésében, majd a Vas- és Fémmunkások Szövetségének létrehozásában, mindkét szervezetben elnöki pozíciót töltött be. A szakszervezeti mozgalomban játszott kiemelkedő szerepét jól mutatja, hogy 1899-ben az ágazati szervezkedést összefogó Magyarországi Szakszervezeti Tanács (Szaktanács) elnökének is megválasztották, amely tisztséget haláláig betöltötte. Élete utolsó tíz évében a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetőségének is tagja volt. A szakszervezeti mozgalom és a szociáldemokrata párt az „öreg vasast” „a munkásmozgalom halottjának” tekintette.
Mindebből már érthető, hogy miért került a Népszava címlapjára egész oldalas hírként Teszársz halála és a róla történő megemlékezés. A szociáldemokrata lap május 19-e után külön rovatot indított Teszársz Károly halála címmel, amelyben a temetés szervezésének hírei mellett visszaemlékezések (Teszársz a szakszervezeti mozgalomban, Apróságok Teszársz Károly életéből stb.) és a külföldi (ausztriai, németországi, bulgáriai) szakszervezeti mozgalomtól, illetve a különböző frontokon szolgáló magyar munkásoktól érkező részvétnyilvánítások kaptak helyet.
Teszársz temetésére május 21-én, vasárnap került sor. A Vas- és Fémmunkások Szövetségének Otthonában felállított ravataltól a Kerepesi úti temetőbe vezetett utolsó útján a Népszava beszámolója szerint 15 ezer fős menet kísérte, amely a háború kezdete, a gyűlések betiltása óta szokatlan látvány volt Budapesten – ahogy a lap fogalmazott, egyfajta „pótlása” volt ez a hiányzó május 1-jei erődemonstrációknak. Az újság tudósítói a szervezett munkásokon kívül sok eltávozáson lévő katonát is láttak a tömegben, valamint ha kis számban is, de szintén katonaruhás német munkásokat és szociáldemokrata orosz hadifoglyokat is. A háborús viszonyokra való tekintettel csak pár központi koszorút készíttettek a temetésre, ehelyett koszorúmegváltás címén pénzt lehetett küldeni egy később meghatározandó célra a Népszava kiadójába – ebből végül jelentős, 3500 koronás összeg gyűlt így össze.
Mai, az elmúlt száz év tapasztalatain és propagandáján edzett nézőpontunkból talán kicsit túlzottnak, nagyszabásúnak tűnhet a Teszársz Károly halálát követő megemlékezés. Azt azonban itt sem szabad elfelejtenünk, hogy ez egy más, a mienktől sok mindenben eltérő kor volt, ahogy azt sem, hogy ez megemlékezés az akkori államtól és hatalomtól független, önkéntes szerveződésen alapuló munkásközösség és -kultúra akciója volt – nyíltan vállalt közösségépítő és -erősítő céllal.

Felhasznált irodalom:
Teszársz Károly = Népszava, 1916. május 19.
Teszársz Károly temetése = Népszava, 1916. május 22.
A Népszava hírei Teszársz Károly halála kapcsán, 1916. május
Varga Lajos: Teszársz Károly = A magyar szociáldemokrácia kézikönyve.  Főszerk.: Varga Lajos. Budapest, 1999.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1916. május 22.
Teszársz Károly temetése

Mégis megvolt a májusi menet. A tüntetéssel, amely fölött a májusi ifjúság varázsa tündökölt, „a szemle” hirdetésével, hogy erő és hatalom a prosecció, amely a májusi ív alatt elhömpölygött, a vigasztaló igézettel, hogy íme a szolidaritás félelmes karjai miként ölelik össze a gyárból, a mezőkről, műhelyből, szobákból minden világ proletárjait.
Teszársz Károlyért úszott össze ez a csudálatos menet nagy Budapestnek minden pontjáról, ahol a munka lélekezik és a gálya, amelyért a tenger elindult, az ámuló város szemét méltán ütögethette a kérdéssel, egy csöndes életű vasmunkás a halálában így megdicsőülhet? A szocialista érzésnek újak a skálái és a nagy gyász, amely szívtelen marokkal elszorítja most a szíveket, a hozsánna is egyidőben, amelyben a büszkeség, a hit, az önérzet forró örömei fölzengenek és a májusi menet, amely félelmes vállain körülhordozta a megdöbbent város előtt az elfáradt hüvelyt, vallomás és üzenet volt. Ahogy megrendült szavakkal a szemfödőt szőjük, hogy Teszársz elpihent, kedves arcát a búcsúval letakarjuk, ünneplő érzéseink közül a legmegindultabbakat a sírjára helyezzük.
Ki látott ilyet?… A háború igája alatt ország, ember, gondolat, minden; jól kikovácsolt pántjai között az alélt mozgalom; szurony és fül lesnék, ha munkásszívek összedobognak; a lelki frissülés a gyűlésen, a tavaszi kertekben, haragvó tilalom és akik nem szeretnek bennünket, már ujjonganának, a háború görgetegében eltipródtunk mi is és íme, egy igénytelen proletár haló porai körül lánc, pánt és minden igás szerszám csikordul, háborús rend és minden páncélos parancs fölpattan, lefogott keretek szétvetik magukat és ömlik, jön, nyüzsög, zarándokol mindenünnen az ember. A némult szavú Teszársz jó agitátor volt mindig…
Most itt mindjárt vegyük a szívünkre a szavakat, ahogy róla mindig megemlékeztünk. „Az öreg Teszársz”… ki vizsgálódott a lelkében, milyen rezdülés volt az, ahogy ezt a szólásformát kimondotta? „Az öreg Teszársz”… ebben a beszédben megmozdult a meghatott gondolat is, hogy „öreg” mozgalom már a miénk, az ünnepélyes tudatosság, hogy apránként fölgyúlt erőnk messziről izmosodott el hozzánk, amidőn már megdönthetetlenek vagyunk, „öreg Teszársz”… szenvedés, könny, szárnyaló öröm és dacra nevelt tehetség a mi „öreg” utunk is, mint a testvérpártoké; „öreg Teszársz”-„öreg mozgalom” – mi féljünk a jövendőtől?… És még valami, amiért mély értelmű a két szócska; magyar szomorúság van bennük. Magyar életet élni, magyar szegénységgel verekedni, magyar együgyűségekkel megküzdeni, magyar vadságokkal megharcolni: milyen nagy dolog az, ha valaki magyar talajon, örök meggyőződéssel, meg nem kísérthető értelemmel, mindig egy lendületű érzésekkel „öreg Teszársz” tud lenni; itt, ahol annyi a félrecsúszott érték, a bemocskult jellem, a megoperálható gerinc, a csereberélő svihákság…
Ki gondol arra, milyen egyedülálló, lelkedzett érzés, szegény embernek lenni?… ismerni a vérzést, a fekete bánatot, tudni a gyöngék gyöngeségét, a pénz, javak gonoszságát, átélni a más összeomlását, asszonyok, gyerekek hörgő jajkiáltását, látni a halálküzdelmes reménytelenséget, a megszakadó próbálkozást, fogadni, ízlelni az életet, a szegény emberek életét és aztán megtorpan az orkánban, feszült mellel, fölemelt szívvel, előreszegzett elmével fölmérni, fölismerni mi történik itten? világosságot lopni az elborult értelem alá, a bátorság képeit rátűzni a megtörött szemekre, a rest csüggedés helyébe átplántálni a viaskodni akaró akaratot, azután látni, mint buzdul neki az elhagyatott, hogy szilajodik az örömtől, aki szomorú volt, mint tervel, aki a rohadást várta és … megmozdulnak, elindulnak, kéz a kézben, lélek a lélek mellett, a közös jövendőért – ismerheti az élet orgonazúgását más is, mint a szegény ember?
Magasra emeljük hát Teszársz Károly elvtársunk költöző alakját; a mi vigasztalódásunk a lüktető, vérmes, piros valóság s ha majd kiejtjük emlékező magunk között a nevét:
– Az öreg Teszársz…
befutja az eszünket, a lelkünket az izgalom, amely az élet forrásaiból buzog reánk.
A szegény emberek harcosának példamutató alakját gyűrözte körül vasárnap a tenger nép és ha az idegen szemek értetlenül elcsudálkoztak, mi tudjuk, hogy történt ez? Én sokszor érzem a gyötrő kíváncsiságot, ha nagy fájdalmak egyetemesen érik az embereket, egyszerre meglátni mi történik az emberekkel? Mit csinálnak, ugyanakkor a megdöfött szívükkel, min horkan fül, ugyanakkor egyszerre, a tántorgó eszük… ilyen elborító szomorúság volt a Teszársz elvtársunk halála is. A hét határra bongó nagy harang megkondult: az öreg Teszársz meghalt… és gondoljuk el, hogy ahova messzire elért az újságoló szava, ott proletárok dolgoznak a gyárakban, akik az ő tanításaival nevelkedtek föl a második felnőttségükbe, bérkaszárnyákban vagy lapuló kunyhókban anyák, gyerekek várakoznak és hányszor járt köztük a jó szavával, oltalmával, a serény hajlékokban, ahol a munkások a világjavító munkára találkoznak, mindig ott volt az eszes makacsságával, a serkentő rajongásával, persze hogy, amikor a komor hír az embersűrűségre lebbent, megindult az a monumentális zarándoklás, amely Teszársz Károly koporsóját körülölelte és akinek látó szeme van, látni tudta, mint emelkedik föl az egyszerű koporsó a képzeletszédítő távlatok fölé és példátlan a kép, ami a révülő tekintet elé tárult. Látják? csak lássák… a temető órákban most a Valona előtti lövészárkokból, az Isonzó sziklái mellől, Toporuc földalatti sikátoraiból, a verduni ágyuk mellől, a német kórházakból, osztrák kaszárnyákból, katonai országutakról, csatahajók födélzetéről és mindenünnen, ahová ezidőtájt a magyar proletárt elszórták, egy gigantikus, csudálatos új menet indult, magyar szocialista lelkek most erre fordulnak és árkok pereméről, kórházak ablakából, csatahajók párkányáról hozzák a megindultságukat, a könnyes emlékezetüket, gyermeki hálájukat. Milyen nagy tisztesség a szegény emberekért élni…
Ilyen májusi menetünk még nem volt, amikor a Városnak megmutattuk a szegények igaz emberét és hű társunkat, az öreg Teszárszot eltemettük.