„Vannak emberek, akiket bármikor be lehet csapni, és időnként minden embert be lehet csapni, de mindig minden embert nem lehet becsapni” – mondta Abraham Lincoln, az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Ha ezt a szállóigévé vált kijelentését a rákosszentmihályi vasútállomáson 1917-re állandósult viszonyokra alkalmaznánk, az így hangozna: egyszer bármilyen vagont ki lehet fosztani, vannak vagonok és pályaudvarok, amelyeket egy ideig mindig ki lehet fosztani, de mindig minden vasúti kocsit nem lehet kifosztani.
1917-ben ugyanis az 1960-as évek cseh új hullámának filmjeibe illő abszurd jelenetek váltak megszokottá a rákosszentmihályi vasútállomáson, amelyek jól jellemzik a főváros peremén élők ellátási nehézségeit, a tisztességes boldogulás tömeges kudarcát. A terület az akkori Budapest határán helyezkedett el, ott, ahol ma a zuglói Fogarasi utat és a XVI. kerületi Csömöri utat összekötő felüljáró fut. A Rákos mezején tartott középkori országgyűlések miatt büszke múltú Rákosszentmihályt csak 1950-ben csatolták Budapesthez, az I. világháború idején 10-15 ezer fős nagyközség volt. A település határában futó Körvasútsoron pedig fontos teherpályaudvar működött. E pályaudvar vált színhelyévé a háború idején kifejezetten fontos stratégiai szállítmányok (szén, tűzifa, élelmiszer stb.) éveken át tartó dézsmálásának – Az Est beszámolója szerint. 1917-re odáig fajult a helyzet, hogy az addig szemet hunyó vasúti vezetés is a csendőrséghez fordult: a detektívek azt állapították meg, hogy a pályaudvaron állandósult, kollektív zabrálás folyik, a helyiek – sőt, az ide a kocsikat fosztogatni átruccanó környező települések lakói is – hajnaltájt csapatostul ellepik a pályaudvar területét, felfeszítik a vagonokat, és viszik, amire szükségük van. A vasutasok csak úgy nevezték őket: „rekviráló bizottságok”.
E társadalmi rekvirálók közül az első razzia alkalmával majdnem hatvanat le is tartóztattak, de újabb határozott lépésre volt szükség, hogy a lopásoknak valóban vége szakadjon. Mert a nyomozás azt is megállapította, hogy a helyiek olyan szintű tüzelő- és élelmiszerhiányban szenvedtek, és olyannyira nem volt a háború alatt megfelelő megélhetési forrásuk, hogy csak így tudták fenntartani családjaikat. A község lakossága „élelemmel ellátva egyáltalában nincs, élelmezéséről, tüzelőanyagáról senki sem gondoskodik és a sokgyerekes anyák ott szerzik be a szükséges cikkeket, ahol lehet.” A Népszava és Az Est mindehhez azt tette hozzá, hogy a kialakult helyzetért a településvezetés is felelős, mivel nem gondoskodott az ott élők alapvető szükségleteiről, míg a munkáslap azt is hozzátette, nem emberséges a választott megoldás, amely jelentős létszámú fegyveres erővel védi ugyan december elejétől a közvagyont, de nem gondoskodik a nyomorgó családokról.
Ugyanakkor a háború negyedik telén kialakult viszonyokra jellemző, hogy a helyi tolvajokból jó néhányan meglopottak is lettek, mert 1918. január elején három szökött katonát fogott el a rendőrség Budapesten, akik Rákosszentmihály környékén mintegy 40 betörést követtek el.

Felhasznált irodalom:
Rákosszentmihály lakossága rendszeresen kifosztotta a tehervonatokat = Az Est, 1917. december 1.
Miért fosztogattak a rákosszentmihályiak? = Népszava, 1917. december 14.
Elfogott betörők = Az Est, 1918. január 5.

Készítette: Takács Róbert