Egy korábbi posztunkban már érintőlegesen beszámoltunk az oroszországi – főként a szibériai – hadifogság egyik legfőbb (ön)szórakoztatási formájáról: a hadifogolyszínházról, a főszerepet játszó primadonnákra helyezvén a hangsúlyt. Mostani írásunk apropóját a pjescsankai Magyar Fogoly Színpad alapításának 100. évfordulója adja, amely másfél éves működésével az egyik leghosszabb életű hadifogolyszínház volt a háború idején.

Pjescsanka Dauria és Csita szomszédságában fekvő városka volt Oroszországban, a háború kezdetétől működött itt hadifogolytábor. Az elhelyezésre már 1915-ben érkezett panasz, elsősorban az elégtelen legénységi ellátást, az őrök durva bánásmódját és a kórházak zsúfoltságát emelte ki egy, a bécsi hadügyminisztérium számára készített átirat, nem hallgatva el azt sem, hogy a tiszteknek – az Oroszország által is aláírt hágai – egyezményben biztosított illetményét visszatartják. 1916-ban Revertera Anna grófnő vöröskeresztes ápolónőként tett nagyobb körutat Szibériában, melynek során felkereste a három egymás mellett lévő tábort, ahol összesen 930 főnyi osztrák-magyar tiszt és 25 ezer főnyi legénység volt összpontosítva. Az élelmezés és a szállások minősége mit sem változott – ennek ellenére Pjescsankán nemcsak fogolyszínpad, de 28 tagú szimfonikus zenekar, vonósnégyes és osztrák énekkar, valamint zenekar is működött, sőt, néhány alkalommal cirkuszi előadással is szórakoztatták a nagyérdeműt a tábor lakói.

A pjescsankai tiszti táborban 1915 decemberében megalakult színház vezetője Garamszeghy Sándor, a Nemzeti Színház egykori színművésze volt. A Színpad létrejöttéről Szerdahelyi Keserű Ferenc, a szomszédos csitai tábor lakója is említést tett visszaemlékezésében, felidézve a színház 1916-ban bemutatott, nagy sikerű János vitézét.

Pjescsanka az egyik első volt a sorban, hiszen a fogolyszínházak zömmel 1916-ban alakultak meg, jóformán minden táborban előbb a tiszti, majd a legénységi színház jött létre. A tiszti és a legénységi színház párhuzamossága azt feltételezheti, hogy a tisztek még a fogságban sem akartak a legénységgel „közösködni”. Ez azonban korántsem így volt: tudnunk kell, hogy a tiszteket és a legénységi állományhoz tartozókat sokszor már a fogságba esés után, a „bevagonírozásnál” elkülönítették. Ha ezt elmulasztották, a szétválasztás a táborhelyeken mindenképpen megtörtént, a tiszteket és a legénységet más-más – legalább kerítéssel elválasztott – táborokban szállásolták el, így mindenképp indokoltnak tűnik a külön fogolyszínház létrehozása.

 
A nagyobb szibériai táborok, ahol a foglyok több hónapot – vagy néhány évet – töltöttek, komoly (amatőr) színtársulattal és sokszor megfelelő infrastruktúrával is rendelkeztek ahhoz, hogy kabarétréfák mellett többfelvonásos darabokat is színpadra állítsanak. A játszott darabokról fennmaradt színlapok, műsorfüzetek, színházi újságok számolnak be, ezeket a foglyok egyszerű nyomdai technikával (vagy akár kézzel) néhány példányban maguk készítették. Innen tudjuk, hogy Razdolnojéban Ibsentől A vadkacsát, Berezovkán egy Molnár Ferenc-darabot és a Leányvásárt, a 480 férőhelyes krasznojarszki (kőből épült!) Tiszti Színházban pedig többek között az Iglói diákokat és Kálmán Imre Tatárjárás című darabját mutatták be. Mivel eredeti szövegkönyvek nem álltak a foglyok rendelkezésére, azt játszották, amihez éppen hozzájutottak: a darabokat sokszor emlékezetből próbálták rekonstruálni, illetve fordításokat használtak fel a szövegek elkészítéséhez. Furcsa drámaszövegek jöttek így létre, Krasznojarszkban például 1919 telén Lengyel Menyhért darabját, a Taifunt próbálták meg ilyen módon „visszaidézni” – egy oroszból történő fordítás segítségével, csakhogy már az sem a magyar szöveg átültetése volt, hanem francia fordítás felhasználásával készült…

A kész szövegkönyv, a játszóhely (több táborban nem volt színháznak alkalmas önálló épület, a foglyok saját szálláshelyeiken játszottak) és a szereplők kiválasztása (a férfinő jelenségéről már korábban írtunk) után jöhetett a díszletek és a jelmezek elkészítése. A közönség részben a tábor, részben pedig a környező város lakóiból verbuválódott – sok orosz tiszt látogatta az előadásokat családjával. A hölgyek pedig örömmel adták kölcsön ruháikat a primadonnáknak a tökéletes illúzió kedvéért egy-egy fellépés erejéig.

Az előadásokat szinte mindig átütő sikerrel játszották – ami nem is csoda, hiszen a fogság hosszú évei alatt sokszor a színház maradt az egyetlen „ópium”, és így a mentális túlélés záloga.

 
Felhasznált irodalom:
Magyar színháztörténet, 1873–1920. Szerk.: Gajdó Tamás. Budapest, 2001.
Színészkatonák, fogolyprimadonnák. Frontszínházak, hadifogolyszínházak az első világháborúban. Összeáll.: Csiszár Mirella, Sipőcz Mariann. [Budapest], 2014.
Hadifogoly magyarok története. Szerk.: Baja Benedek et al. 2. kötet. Budapest, é.n.

 
Készítette: Kaba Eszter