„…Persze a nagyobb szereplők valahogy mintha nagyobb rangot viseltek volna, mint ami a gallérjukra volt varrva. Különösen pedig a nőszereplők. Mégis másképp kellett velük bánni. Mégiscsak a nőszereplők hoztak valami új bizsergést, valami új fűszert a játékba, alvó emlékeket ráztak életre. A szokásos reggeli sétákon hallani lehetett egy-egy éles, egy-egy harsány: „kezét csókolom, művésznő” köszöntést és eleinte viccesen, de pár nap múlva selypítve, csücsörítve, fisztulázva hangzott vissza a felelet: Pá, aranyom…” (Markovits Rodion: Szibériai garnizon)

Az oroszországi éveken át tartó hadifogság egyik legnépszerűbb (ön)szórakoztatási formája a hadifogolyszínházak létrehozása és működtetése volt. Általában a legnagyobb létszámú táborokban, így többek között Krasznojarszkban, Berezovkán, Pjescsankán, Tomszkban, Troickoszavszkban és Verhnye-Ugyinszkban alakultak kisebb-nagyobb létszámú társulatok, de alkalmi színjátszásra jóformán bármelyik táborhelyen sor kerülhetett. A színházak kialakítására bármilyen üresen hagyott épület, katonai barakk megfelelt, esetenként még az is előfordult, hogy a játszóhelyek félig föld alá ásott, eredetileg a legénységnek szánt szállásokon kaptak helyet. A játszótér létrehozása, a díszletek, a jelmezek elkészítése és a darabok kiválasztása, majd színpadra állítása hosszú időre lekötötte a „tétlenségre kárhoztatott” tiszteket. (A nemzetközileg elfogadott hadifogolyjog értelmében a tiszteket nem, csak a legénységet lehetett munkára kötelezni – ez a helyzet Oroszországban az 1917-es forradalmat követően alapjaiban megváltozott.) A legnépszerűbb színházak megalakítása felett legtöbbször színházi emberek bábáskodtak, akik előző, civil életükben már – akár színészként, akár rendezőként vagy technikusként – képet alkothattak a színházi élet működéséről. A darabok kiválasztásánál elsősorban az ismertség döntött – vagyis olyan műveket állítottak színpadra, amit egy (vagy több) táborlakó jól ismert és szövegét, illetve zenéjét le tudta jegyezni a többi „színész” számára. Ilyen körülmények között kevesebb súllyal esett latba a sok férfiszereplős darab kiválasztása, így el is érkeztünk a címben feltett kérdéshez: kik voltak a hadifogolyszínházak primadonnái?

 
Nem árulunk el nagy titkot a válasszal: férfiak. Elsősorban lányos arcú hadapródok, vagy csak hadapródjelöltek, akik egyenesen a kadétiskola padjaiból kerültek a frontra. A primadonnákat ezekben a nő nélküli, elzárt világokban ugyanolyan különös rajongással vették körül, mint korábban a polgári élet ünnepelt művésznőit. A színpadon tökéletes illúziót keltettek kifogástalan sminkjükkel, parókáikkal, selyemharisnyáikkal és a legutolsó divat szerinti öltözékükkel, amelyet sok esetben a táborhoz közeli városban élő hölgyektől kölcsönöztek. A hatás kedvéért borotválták karjukat és mellkasukat, így a primadonna-lét nyomait nem hagyhatták az öltözőkben a jelmezek és a női mellutánzatok mellett. Szerepeik a színpadon kívüli létükre is rányomták a bélyegüket, hiszen hódolóiktól rendre kaptak apróbb ajándékokat – csakúgy, mint a háború előtt „szoknyás pályatársaik”. Castiglione László visszaemlékezésében így ír erről a jelenségről: „Az előadások után »teás« összejöveteleken az álművésznők megmaradtak női ruháikban, s folytatták hódításaikat, amelyeket színpadi játékuk alapozott meg. A tánc – amely a sikeres előadások utáni hangulat velejárója volt – teljesen komolyan vett férfi-női táncpárok szereplésével további tápot adott a féltékenységre és udvarlásra. Nem lennénk őszinték, ha elhallgatnánk e ferde helyzetből adódó beteges tüneteket, amikor az illúziót keltő »álművésznők« maguk is áldozatul estek a szerelmes hódolók hangulatkeltésének és az igazi nők hiányát nélkülöző foglyok szerelmi éhségét valódi csókolózásban vezették le.”

Ez a „férfinő” vagy „nőférfi” jelenség sokakban váltott ki visszatetszést. Például Baróti József, a szegedi színház egykori főrendezője, a tomszki tiszti színház megalapítója tudatosan választott olyan darabokat, amelyben kevés a női szerep, ugyanis a férfi-primadonnák túlzott kultuszát veszélyesnek és művészietlennek tartotta.

 
A szexuális identitás kérdése nemcsak a hadifogolyszínházak „művésznői” kapcsán került előtérbe. A sokszor hosszú éveken át tartó hadifogság – gondoljunk arra, hogy a tömeges hazaszállítás Szibériából csak 1920-ban kezdődött meg, így bőven voltak, akik 4-6-8 évet is fogolytáborokban töltöttek -, a családi és baráti kapcsolatok hiánya, a női nem alkalmi jelen (nem) léte milyen pszichés hatással lehetett az összezártan élőkre. A fizikai érintés – noha a legtöbb esetben semmiféle szexuális indíték nem állt mögötte – sokakból visszatetszést váltott ki. Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy átlagosan a férfiak 2-4%-a homoszexuális, akkor feltehetően a többezres lélekszámú táborokban is akadtak meleg férfiak. Több naplóban, visszaemlékezésben van burkolt utalás homoszexuális viszonyra, amelyet a korszakban teljes értetlenséggel és elutasítással fogadtak. Sokakban – tévesen – a női ruhában játszó férfiszínészek azt a képzetet keltették, hogy a szerep már első lépés „valamiféle természetellenes, rossz felé”. Lengyel Menyhért író is hangot adott ezen nézeteinek: kimondottan a hadifogolyszínházakat vádolta meg azért, hogy öccse, József az orosz fogságból hazatérve „rossz útra tévedt”.

 
Felhasznált irodalom:
Színészkatonák, fogolyprimadonnák. Frontszínházak, hadifogolyszínházak az első világháborúban. Összeáll.: Csiszár Mirella, Sipőcz Mariann. [Budapest], 2014.
Markovits Rodion: Szibériai garnizon. Pomáz, 2009.
Hadifogoly magyarok története. Szerk.: Baja Benedek et al. 2. kötet. Budapest, é.n.

 
Készítette: Kaba Eszter