Magyarország

1918: elszabadul a svájci frank árfolyama

„Kétségbeejtő módon lehanyatlott a pénzünk értéke. S még egyre hanyatlik. 100 svájci frankért a békében 98 koronát adtunk. Ma 253 koronát kell adnunk érte. (…) Összegyűltek s tanakodtak a két ország kormányemberei. Mit csináljanak? (…) A magyar kormánynak tudnék tanácsolni egy feltétlenül biztos és feltétlenül jó segítő eszközt: állítsa fel sürgősen az önálló magyar nemzeti jegybankot.” – így írt a Magyarország vezércikkírója 1918. szeptember elsején. A svájci frank nemcsak a 21. században vált értékesebbé a keletebbre fekvő országok pénzeihez képest, ráadásul Magyarország nemcsak önálló hadsereg, önálló diplomáciai kar, hanem önálló jegybank nélkül is lépett be egy világháborúba 1914-ben, amelynek elvesztésekor szembesült azzal: a külső hatásoknak szinte védtelenül ki van szolgáltatva.
„Ha holnap felállítják az önálló magyar bankot, holnapután egész bizonyosan legalább száz percenttel jobb lesz a pénzünk értéke. Legalább száz percenttel gazdagabbak és erősebbek leszünk.” Ez nyilvánvalóan hamis beállítás volt, hiszen amikor már volt nemzeti bank, akkor a világtörténelem legnagyobb inflációját produkálta Magyarország: gondoljunk a pengő elértéktelenedésére a második világháború után. Nem az önálló jegybankra, hanem helyes (gazdaság)politikára van szükség a pénzügyi stabilitáshoz. S mint látni fogjuk, az adott korban ezt már mások is felismerték, bár ők nem a Magyarország vezércikkeit írták.
A Magyarország szerzője leszögezte: „ha most kilenc esztendeje a mi pártunk győz, akkor ma bizonyosan önálló bankunk van, s akkor jó a pénzünk, gazdag és erős a gazdasági életünk.” Vagyis a lap a függetlenségi párti érvelést újította fel 1918-ban. Ám ekkor a kormány minden mást a háborús céloknak rendelt alá, a nemzeti bank nem tudott volna szembeszegülni a kormányzati akarattal. A vezércikkírót persze ez nem izgatta, s így fogalmazott, az osztrák-magyar közös jegybankra célozva: „Milyen tengerére volt szükség a bűnöknek, milyen undok özönére a gyalázatosságoknak, hogy letörjék az önálló bank s a gazdasági önállóság törekvését s ráerőszakolják az országra a közös bankot!” (…) „Minket letörtek, mikor harcba mentünk az önálló bankért. Elbuktunk. De most már bizonyos, most már a legyőzőink is elismerik, hogy nekünk volt igazunk. (…) Keserű elégtétel.”
Józanabb elemzés látott napvilágot a svájci frank „elszálló” árfolyamáról 1918 júniusában. A Világ újságírója, Dr. Bernát Ottó vizsgálta meg a nemzetközi és a hazai pénzügyi helyzetet. A dollár esését a svájci frankkal szemben egyedi és átmeneti tényezők hatásának tudta be (igaza volt). De a francia és az angol pénz tartósabb gyengülésén örvendezőket is kiábrándította: szerinte Anglia és Franciaország a háború után gyorsabban fogja helyreállítani gazdaságát, mint „mi”. (Ez alatt 1918 júniusában Bernát még az Osztrák-Magyar Monarchiát értette, nem is sejthette, mennyire igaza lesz, csak éppen nem csupán pénzügyi szempontból, hanem azért, mert a Monarchia fog szűnni.) A közös pénz, az osztrák-magyar korona elértéktelenedésének igazi okozóját helyesen látta Bernát: szerinte nemcsak a háború okozta a devalválódást, hanem Ausztria-Magyarország komoly gazdasági és strukturális problémái. Ezek közül csak az egyik ok volt a háborús kiadások miatt egekbe szökő fedezetlen (papír)pénzkibocsátás. Az igazi különbség a gazdag Anglia és Franciaország, illetve a Monarchia között az, hogy a két nyugati állam 1914 előtt exportőr volt, de „mi már a háború előtt is el voltunk adósodva a külföldön s nekünk már a háború előtt is nagyobb volt a behozatalunk, mint a kivitelünk”. Mélyebb volt a baj nálunk, és ezért új valutaszabályozásra lett volna szükség. Előbb a fedezetlen papírpénzeket kellett volna bevonni vagy a békebeli szintre csökkenteni. De ez még önmagában nem lett volna elég az elszaladó kiadások fedezésére: a bevételről is gondoskodni kellett volna, ezért magas vagyonadó bevezetését, sőt „nagy állami kisajátítás”-t javasolt. Ez tehát „nemcsak valutareform, hanem a legnagyobb szociális reform is lesz Magyarország történetében”. Végül nemcsak a Magyarország, hanem a Világ cikkírója is álmodozni kezdett, de hát a Monarchia összeomlása előtt pár hónappal a magyar politikai elit már annyira alkalmatlan volt bármiféle érdemi reformra, hogy az álmodozások (és hamarosan a rémálmok) kora jött el.

Felhasznált irodalom:
B.B.: Nekünk volt igazunk = Magyarország, 1918. szeptember 1.
Dr. Bernát Ottó: Huszonkét milliárd = Világ, 1918. június 1.

Készítette: Szegő Iván Miklós


Magyarország, 1918. szeptember 1.
Nekünk volt igazunk

(B. B.) Kétségbeejtő módon lehanyatlott a pénzünk értéke. S még egyre hanyatlik. 100 svájci frankért a békében 98 koronát adtunk. Ma 253 koronát kell adnunk érte. A tönkrevert Szerbországnak, Oláhországnak, Montenegrónak értékesebb a pénze, mint a diadalmas Magyarországé és Ausztriáé. Összegyűltek s tanakodtak a két ország kormányemberei. Mit csináljanak? Hogy segítsenek ezen a rémséges bajon, amely talán a legnagyobb s legfenyegetőbb minden ránk szakadt gazdasági baj közt?
A magyar kormánynak tudnék tanácsolni egy feltétlenül biztos és feltétlenül jó segítő eszközt: állítsa fel sürgősen az önálló magyar nemzeti jegybankot.
Ha holnap felállítják az önálló magyar bankot, holnapután egész bizonyosan legalább száz percenttel jobb lesz a pénzünk értéke. legalább száz percenttel gazdagabbak és erősebbek leszünk.
Ha ma önálló bankunk lenne, a mi koronánk bizonyosan többet érne, mint a német márka. Így pedig csaknem 170 koronát kell adnunk 100 német márkáért.
Ha ma önálló bankunk lenne, mi lennénk a legkedvezőbb pénzügyi helyzetben, nemcsak a központi hatalmak országai közt, de talán Európa összes hadviselő országai közt is.
Kétségtelen dolog ez most már. Nyíltan hirdetik a magyar pénzügyi szakemberek. S nem tagadják az osztrákok se.
Látjátok feleim! Most kilenc esztendeje mi voltunk a gonoszok, a felforgatók, mert követeltük az önálló bankot s még a felkínált kormányhatalmat se akartuk vállalni az önálló bank nélkül.
Egymásután szólaltak meg a tudósok, az állambölcsek, s elmondták, hogy mi nem értünk a dologhoz, hogy a közös bank áldás a mi számunkra, az önálló bank pedig halálos veszedelem lenne, mert pénzügyi bukásba sodorná az országot.
Elmondták, hogy nem lenne értéke a pénzünknek, mert nem tudnánk elég aranyfedezetet szerezni hozzá. Most láthatják a bölcsek, hogy mi az igazi fedezete egy ország pénzének. Nem a halott arany, amely ott tesped valami bécsi bankpincében, hanem az élő gazdasági erő, amely alkot és termel mindenfelé az ország földjén.
Elmondták, hogy szegények vagyunk s a gazdag Ausztria segítsége nélkül nem tudnánk megállani a magunk lábán. Most láthatják a tudósok, hogy valósággal mi volnánk a gazdagok s Ausztria a szegény. És nemcsak mi magunk meg tudunk állni jól a magunk lábán, hanem Ausztria is egészen a mi lábunkon áll.  És éppen azért nehéz csak a lábunk, mert azon áll Ausztria is. Másképp, még a most ránk súlyosodott irtózatos terhekkel is, könnyen és biztosan tudnánk járni rajta.
S a tudósok után, az állambölcsek utáni megszólalt a sópénz, megszólalt a hivatali erőszak és a csendőrszurony. Mind mi ellenünk. Mind csak azért, hogy megfojtsák, legázolják az önálló magyar bankért s a gazdasági önállóságért vívott küzdelmünket. Micsoda hadjárat volt az, Istenem, micsoda hadjárat! Mennyi szenny, mennyi gaztett, mennyi becstelenség! Milyen tengerére volt szükség a bűnöknek, milyen undok özönére a gyalázatosságoknak, hogy letörjék az önálló bank s a gazdasági önállóság törekvését s ráerőszakolják az országra a közös bankot!
Elől sötétlett a vezér, a gazdasági önállóság esküdt ellensége, Tisza István. Utána, bölcsek, tudósok, államférfiak és panamisták — ó, nagyon sok panamisták! —, akik mind azt hirdették, hogy egy Istenünk, egy Megváltónk, egy Boldogítónk van csak: a közös bank.
És velük egy egész nagyhangú sajtó, amely megvetéssel, gyűlölettel és válogatott rágalmakkal támadta szüntelenül az önálló bankért küzdő „kisded bankcsoportot”. Áruló volt, ostoba volt és tudatlan volt mindenki, aki az önálló bankot követelte, — bölcs volt, művelt volt és hazafi volt mind, aki a közös bank áldásait magasztalta. Letörtek minket. Letörték az önálló bankot. Győztek, s most itt a győzelmük gyümölcse. Most itt a boldogság, amit az ő diadaluk hozott a nemzet számára.
Melléjük állt a választók többsége. Igaz, nem ingyen. Jó drágán: negyvenmillióért. Annyiba került a munkapárt választási diadala. Milyen sok ezermillió kárt meg veszteséget fizetett azóta vissza ez a szerencsétlen ország azért a negyvenmillióért!
Ha most kilenc esztendeje a mi pártunk győz, akkor ma bizonyosan önálló bankunk van, s akkor jó a pénzünk, gazdag és erős a gazdasági életünk. Akkor ma kétszeres gazdasági erővel állhatna Magyarország a királya mellett ebben a sorsdöntő nagy küzdelemben. Így hiába egészséges a mi pénzünk. Az osztrák pénz beteg, s ez a betegség elsorvasztja a magyar pénzt is, a magyar gazdasági életet is. Mind csak a közös bank miatt.
Minket letörtek, mikor harcba mentünk az önálló bankért. Elbuktunk. De most már bizonyos, most már a legyőzőink is elismerik, hogy nekünk volt igazunk. A megszédített, megfélemlített, megvesztegetett választók akkor Tiszáéknak adtak igazat. Az események most nekünk szolgáltatnak igazságot.
Keserű elégtétel. De legalább okulna rajta ez az önmagát rontó, saját jövőjét, saját szerencséjét könnyelműen elalkuvó nemzet! Minden, ami ma történik, minden, ami kárunk van, minden, amit szenvedünk, világosan tanítja, hogy átok rajtunk a gazdasági közösség, s egy hozhat csak a számunkra erőt, életet, boldogulást: a gazdasági önállóság! Megérti-e végre a nemzet ezt a nagy tanulságot? Erősebb lesz-e végre a jövő választáson ez a tanulság, erősebb lesz-e a gazdasági közösségből fakadt szenvedések emléke, mint a közösügyes kormány hatalmi parancsa és vesztegető pénze?
És a tudósok, a bölcsek, a Tiszák merik-e majd a jövő választáson megint azt hirdetni, hogy a közös bankban és a gazdasági közönségben van a jövőnk és a boldogulásunk?