Áremelés előtt mindenkinek a szívét félelem szorítja össze egy nyomtatott újságnál: a főszerkesztőtől a legutolsó slapajig mindenki attól fél, kevesebben veszik majd az újságot, így nemcsak a lapeladási, hanem a hirdetési bevételek is csökkenni fognak. Ám a Népszava 1918. augusztus 31-én, amikor bejelentette az áremelést, sokkal súlyosabb problémákkal szembesült. Nemcsak árat kellett emelnie, hanem megküzdenie a háború alatti cenzúrával és azzal, hogy közönsége egyre radikalizálódott. Az olvasók kritikusabb cikkeket, élesebben megfogalmazott véleményeket vártak a szociáldemokraták lapjától. Minderről – ha máshonnan nem – a 31-i vezércikkből is értesülhetünk. De hogyan közölte az áremelést a lap? „Holnaptól fogva drágább lesz a Népszava. A havi előfizetés ára 4 korona lesz az eddigi 3 korona helyett, az egyes szám ára 16 fillér az eddigi 12 fillér helyett. Ez a változás 25 százalékos drágulást jelent a mai és 100 százalékos drágulást a háború előtti árhoz képest.”
Tárgyszerű, szikár adatközlés. Ám ezután jön az első probléma: akadnak olyanok, „akik sokallják a fölemelt árat és ingadoznak, vajon megújítsák-e az előfizetésüket vagy ne”. A szociáldemokrata lap előfizetőket toborzó módszere következtében az áttételes hatások miatt is nyugtalanság árad a cikkből: sokan a magas ár kapcsán „azon aggódnak, hogy ezután nem lehet majd a Népszava terjesztéséért sikeresen agitálni”. Azt is magyarázza a cikk, hogy az olvasók eddig jól jártak, hiszen a lapot „a békeár kétszereséből” tartották fenn, „amikor az előállítási költség a réginek négy-ötszörösére emelkedett”. Ennek magyarázata: „a háború alatt a Népszava kelendősége majdnem harmadfélszeresre emelkedett; a tömeges előállítás révén elérhető megtakarítások tették némiképp elviselhetővé a nagy drágaságot.” A fokozódó költségeket csak úgy bírják el – írták –, ha a verbuválás folytatódik, „ha sikerül új előfizetők tízezreit sorakoztatni a Népszava mellé.”
Ám egy tartalmi problémát is feszegetett a cikk szerzője: „Sok elvtársunk (…) azt mondja, hogy (…) a Népszava mostanában nem elég érdekes, nem elég radikális”. Erre már bonyolultabb választ kapunk. A szerző egyrészt bizonygatja, hogy a lap létezése anyagi haszonnal jár a dolgozóknak: a munkások érdekeiért kiálló Népszava nélkül a bérek alacsonyabbak lennének és a közellátás is rosszabb volna (a „zsírácsorgás” megoldására a lap tényleg jó ötlettel állt elő). De aztán ismét felteszi a költői kérdést a szerző: tényleg nem elég érdekes, nem elég jó lap? Választ is ad rá: „Tökéletesen igazuk van azoknak, akik ezt mondják. De mi kell ahhoz, hogy egy szociáldemokrata lap igazán jó legyen? Az, hogy korlátlanul megírhassa az igazságot és általában azt, ami közönségét leginkább érdekli. Csakhogy meg lehet-e most korlátlanul írni az igazságot?” Majd azt fejtegeti a lap, hogy az újságírókat sokkal jobban dühíti a cenzúra, mint az olvasókat. Ráadásul az előzetes cenzúrára is utal a cikk, ami részben önkorlátozást is jelentett. Végül arra jutott a szerző: „a mai viszonyok közt az a jó újság, amely legalább próbál az igazságért küzdeni és amely – részint túljárva a gondolatfináncok éberségén, részint kockára téve egzisztenciáját – mégis tud az igazságért harcolni és e harcban mégis tud sikereket kivívni. A Népszava pedig – még megkötözött kezekkel is – igenis tudott erős harcokat vívni és a munkásság számára eredményeket kiverekedni…”
A háború alatti cenzúra valóban sújtotta a Népszavát. A szociáldemokrata lapot már a háború elején választás elé állították, és a betiltás helyett a főszerkesztő a kompromisszumot vállalta. A cenzúra többféle formája és a szankciók változatos eszköztára állt ekkor a kormányzat rendelkezésére: a lap betiltása, az utcai terjesztés tiltása, az előzetes cenzúra alá vonás, az „elő-előcenzúra” többnyire informális metódusa (a szerkesztőségek előre beküldték a cikkeket a hivatalos helyekre, ahol, ha nem hagyták jóvá az adott cikket, akkor a helyén sokszor fehér folt jelent meg a lapban). A Népszava a háború alatt folyamatosan küzdött a cenzorokkal, és a „cenzúra lényegében a háború utolsó pillanatáig dolgozott”, így a Népszavát sokadszorra, még 1918. október 18-án is előzetes cenzúrára kötelezték.

Felhasznált irodalom:
Néhány szó a Népszaváról = Népszava, 1918. augusztus 31.
Takács Róbert: Sajtó és propaganda a háború idején. In: Háborús mindennapok – mindennapok háborúja. Magyarország és a Nagy Háború – ahogy a sajtó látta (1914 – 1918). Szerk.: Kaba Eszter. Budapest, 2017. 9–36.

Készítette: Szegő Iván Miklós

Népszava, 1918. augusztus 31.
Néhány szó a Népszaváról

Mindenkit, akinek ez a lap a kezébe kerül, arra kérünk: szánjon rá néhány percet ennek az írásnak az elolvasására és gondolkozzék kissé azon, amit itt elmondunk. Holnaptól fogva drágább lesz a Népszava. A havi előfizetés ára 4 korona lesz az eddigi 3 korona helyett, az egyes szám ára 16 fillér az eddigi 12 fillér helyett. Ez a változás 25 százalékos drágulást jelent a mai és 100 százalékos drágulást a háború előtti árhoz képest.
Elvtársaink legnagyobb része ezt – a mostani viszonyok közt – természetesnek, magától értődőnek tartja. Akadnak azonban olyanok is, akik sokallják a fölemelt árat és ingadoznak, vajon megújítsák-e az előfizetésüket vagy ne, „mert hát havi 4 korona vagy napi 16 fillér nagy pénz a szegény munkásembernek”. Még többen vannak olyanok, akik ingadozás nélkül meghozzák ugyan az elkerülhetetlenné vált áldozatot, de azon aggódnak, hogy ezután nem lehet majd a Népszava terjesztéséért sikeresen agitálni, mert hiszen ilyen magas ár mellett a proletárság közül újoncokat toborozni kész lehetetlenség.
Viszont mások azon csodálkoznak: hogyan lehet a lapot ilyen csekélységből – a békeár kétszereséből – fönntartani, amikor az előállítási költség a réginek négy-ötszörösére emelkedett. Ezeknek röviden felelhetünk meg a legkönnyebben: a háború alatt a Népszava kelendősége majdnem harmadfélszeresre emelkedett; a tömeges előállítás révén elérhető megtakarítások tették némiképp elviselhetővé a nagy drágaságot. Vagyis a régi szociáldemokrata törzskar szívós kitartása és sikeres agitációja, új előfizető tömegek toborzása óvta meg és tartotta fönn a Népszavát ebben a nehéz időben. Ebből is megérthető, hogy a lap előállításának egyre fokozódó drágaságát és egyéb nehézségeit a jövőben is csak úgy bírjuk el, ha a verbuváló munka tovább folyik, ha sikerül új előfizetők tízezreit sorakoztatni a Népszava mellé.
Sok elvtársunk, akivel erről a dologról beszélgettünk, azt mondja, hogy most nemcsak azért lesz nehéz a verbuválás, mert a még megszervezésre váró munkások ennyi pénzt nem igen hajlandók újságért kiadni; hanem azért is, mert a Népszava mostanában nem elég érdekes, nem elég radikális, ráadásul pedig hiányos az expedíciója, a lapot sok helyen későn vagy sehogy sem kapják meg.
Nézzünk a szemébe először is a túlságos drága ár vádjának. Százpercentes áremelkedés a háború kezdete óta: ugyan melyik az a szükségleti cikkünk, amelyik nem drágult meg legalább 200, de esetleg 1000–2000 százalékkal De hallottunk már olyan ellenvetést, hogy éppen azért, mert rém drága a kenyér, a szén, a krumpli, a ruha, éppen azért kell lemondani a nélkülözhető szükségleti cikkekről és ilyen egyebek közt az újság is. Csakhogy ez nagy tévedés ám. Mert az újság – a munkásosztályra nézve a szociáldemokrata harcos újság – elsőrendű szükségleti cikk, amelyet nélkülözni nem lehet és nem szabad. A világ eseményeinek ismeretéről, a művelődésről, a gazdasági és politikai harc szellemi eszközeiről nem lehet lemondani. És gondoljuk meg jól: ha Népszava nem volna, ha a Népszavát napi 8–12 fillérnyi áldozattal eddig fönn nem tartottuk volna, akkor még alacsonyabbak volnának az átlagos munkabérek, még nagyobb volna a drágaság, még silányabb volna a városi lakosság ellátása. Ha a Népszavának (és persze az általa képviselt szervezeteknek) csupán csak egy koronányi napi bértöbbletet köszönhetnénk is, már akkor sem volna drága ez a lap. És ha a közélelmezési dolgokban csak tíz-húsz százaléknyi javulást, csak heti pár órával kevesebb ácsorgást köszönhetnénk is neki, már akkor sem volna drága. Mert csak az drága, amiért nem kapunk megfelelő ellenszolgáltatást.
Azután: a Népszava mostanában nem elég, érdekes, nem elég jó lap? Tökéletesen igazuk van azoknak, akik ezt mondják. De mi kell ahhoz, hogy egy szociáldemokrata lap igazán jó legyen? Az, hogy korlátlanul megírhassa az igazságot és általában azt, ami közönségét leginkább érdekli. Csakhogy meg lehet-e most korlátlanul írni az igazságot? Meg lehet-e írni azt, ami a közönségét leginkább érdekli? Az olvasó agyában sokszor fölforrnak a vörös gondolatok, amikor a Népszava fehér hasábjait látja; de mi ez a szocialista újságíró fogcsikorgató haragjához képest, aki napról-napra kénytelen végigszenvedni szellemi gyermekeinek legyilkolását? És mi ez ahhoz a keserűséghez képest, amelyet mi itt érzünk, amikor kénytelenek vagyunk már előre lemondani a lelkünket ostromló igazságok megírásáról!? Ezt meg kell gondolni. És el kell ismerni, hogy a mai viszonyok közt az a jó újság, amely legalább próbál az igazságért küzdeni és amely – részint túljárva a gondolatfináncok éberségén, részint kockára téve egzisztenciáját – mégis tud az igazságért harcolni és e harcban mégis tud sikereket kivívni. A Népszava pedig – még megkötözött kezekkel is – igenis tudott erős harcokat vívni és a munkásság számára eredményeket kiverekedni… És még arra is kell ám gondolni, hogy a papiroshiány, a korlátolt terjedelem majdnem ugyanolyan veszedelmes gyilkosa a gondolatnak, mint a cenzúra. Aki mindezt figyelembe veszi és mégis azt mondja, hogy a Népszava nem jó lap, az csak ürügyet keres a kötelességteljesítés alól való kibúvásra.
Az a panasz sem alaptalan, hogy az előfizetők egy része rendetlenül kapja a lapot, ami igazán bosszantó, sőt elkeserítő állapot. De nem szabad elfelejteni: háború van. A lap terjesztése körül elfoglalt régi munkaerők nagy része a harctérre vagy már a föld alá került; asszonyok és öregek folytatják ezt a munkát, vézna, rosszul táplált, koplaló és rongyoskodó proletárok, akiket ezer egyéb gond is gyötör: otthon hagyott apró gyermekek gondja, élelmiszerért való ácsorgások és ki tudná elsorolni, még mi minden. Csoda-e, ha ezek nem mindig és nem mindenhol végezhetnek kifogástalan munkát. De ezt a bajt erős akarattal enyhíteni lehet és kell. Egyik mód: éppen az előfizetők szaporítása. Ha egy-egy városrészben vagy községben erősen megszaporodik az előfizetők száma, ott a lap terjesztésével foglalkozó személyt jobban lehet díjazni, jobban lehet kiválasztani vagy szaporítani lehet a lapterjesztők számát és ezáltal föltétlenül javul a helyzet. Persze a vasúton és postán való szállításba már kevésbé tudunk beleavatkozni. A háborús közlekedési viszonyok – amikhez igen sok esetben hozzájárul a Népszava iránt való vad gyűlölet – megrontják a nyomtatott gondolat szabad terjesztését. Kardcsörtető hatalmasságok – fütyülve még a magyar miniszterelnök parlamenti kijelentéseire is – útját állják annak, hogy a Népszava a fronton szenvedő testvéreink kezébe kerüljön, akik pedig epednek lapjukért, amelyért elküldték szegény, keserves fillérjeiket.