Manapság a fényképeknek nincs akkora jelentőségük az egyén életében, mint 100 éve volt. Mindenki tegye a szívére a kezét és őszintén vallja be, hogy a telefonnal/tablettel/egyéb digitális technikával készült több ezer fotója közül hányat nézett vissza elérzékenyülve?
A hátországban élőket a háború első pillanatától foglalkoztatta, hogy mi történik szeretteikkel a fronton és a hadifogságban. A katonáktól kapott levél, tábori képeslap nem csak a szűk család, hanem a közvetlen földrajzi környezet számára is fontos hírértékkel bírt:
1916 márciusában Az Est arra figyelmeztette a magyar közvéleményt, hogy Erzsébet királynénak még mindig nincs megfelelő emlékműve a fővárosban. Sisi ebben az évben lett volna 79 éves, de már 18 éve halott volt:
A nemzeti áldozatkészség emlékművét 1915. szeptember 12-én avatták fel a Deák téri Anker-ház előtt. A reneszánsz lovasszobrokra hajazó, elvileg Mátyás király egy lovagját ábrázoló alkotás, Sidló Ferenc műve csak egy volt az ekkoriban
Háborús szobrokról rendszerint hősi emlékművek jutnak az eszünkbe. A Monarchia hadseregének azonban nemcsak (egykor) élő hősei voltak. A „legnagyobb vitéz” a cs. és kir. haderő legsikeresebb fegyvere, a Škoda Művekben gyártott, 30,5 cm-es űrméretű mozsár volt.
Az első világháború idején a harcok jelentős része a nyugat-európai hadszíntéren zajlott. A korábban gyönyörű vidék az állóháború következtében kietlen, kopár pusztává változott, ahol a természet megszűnt létezni. Egyetlen növény állta csak a sarat a viszontagságos időkben: a pipacs (papaver rhoeas).
