Manapság a fényképeknek nincs akkora jelentőségük az egyén életében, mint 100 éve volt. Mindenki tegye a szívére a kezét és őszintén vallja be, hogy a telefonnal/tablettel/egyéb digitális technikával készült több ezer fotója közül hányat nézett vissza elérzékenyülve? Talán az összes 10%-át? Másodpercenként fotózhatjuk magunkat, és ha az egyik elvész is, máris készíthetünk helyette egy újabbat… és egy még újabbat.
Az első világháború időszakában azonban a kép ritka kincsnek számított. A bevonuló katonák zöme egyenruhában állt a fotós kamerája elé, így született egy utolsó emlék a család számára a fiúról/apáról/szeretőről. A közlegényeket – akiknek nagy része gyári munkás vagy paraszt volt – sok esetben ekkor fotózták először, ami látszik is merev tartásukon, és azon, ahogy némileg idegenkedve néznek a fényképezőgép lencséjébe.
A családi fotókon kívül a háború emlékét őrzik még a fotóriporterek lövészárkokban készült sorozatai és azok a főként csoportképek, melyeket a fogolytáborokból küldtek haza a katonák annak bizonyítékául, hogy még élnek. Egy ilyen képről írt cikkében a Pesti Hírlap is, egy érdekes jelenségre rávilágítva: a hazaküldött fotón tisztán nem látszó hadnagy azt a képzetet ébresztette az édesanyában, hogy fia elveszítette jobb karját. Sok-sok hónap, távirat és egy újabb kép kellett ahhoz, hogy megnyugodjék és elhiggye, hogy fia teljesen egészséges.
A fotót ebben az esetben nem „manipulálták”, de akadt erre is példa: ismerünk olyan családi képet, ahol az elesett családfőt utólag montírozták rá a fotográfiára.

Felhasznált irodalom:
A hadifogoly fotográfiája = Pesti Hírlap, 1916. augusztus 2.

Készítette: Kaba Eszter

Pesti Hírlap, 1916. augusztus 2.
A hadifogoly fotográfiája

Két évvel ezelőtt, a sanoki véres csatában orosz fogságba jutott Fleischer Zoltán nagyváradi honvédhadnagy, Emőd Tamás, az ismert költő testvérbátyja. A családból már ő volt a harmadik hadifogoly. Az orosz Vlagyivosztok mellé, a skotovói fogolytáborba vitték, onnan írogatta haza szomorú leveleit. De ahány levelet írt, mindegyikben megnyugtatta családját, hogy épen, sértetlenül került az ellenség kezére. Nemrég azzal örvendeztette meg hozzátartozóit, hogy elküldte fényképét ázsiai rabságából. Megható csoportkép. Az előtérben négy hadifogoly magyar tiszt, hátul Fleischer hadnagy áll két bajtársa között. Amint édesanyja a képet könnyein át nézegette, hirtelen kétségbeesett zokogásban tört ki: Jó Isten, Zoltánnak nincs keze! Csakugyan, a fogoly hadnagy jobb karja nem látszott a képen, s a család megdöbbenéssel konstatálta, hogy Fleischer Zoltán eltitkolta a szörnyű valóságot: a karját amputálták. Nagyon nyugtalan és kínos napok jöttek. Emőd Tamás táviratozott Skotovóba: Fénykép kétségbe ejt, mi történt jobb karoddal? A válaszra sokáig kellett várni. Vártak türelmetlenül. Végre ma megérkezett a felelet hónapok múltával. Egy újabb fotográfia. Ezen a képen Fleischer hadnagy az első sorban áll, két keze ölében összetéve szépen. A kép sarkában apró betűkkel pár szó: Bár két kezemmel harcolhatnék…