A légtüneménytan – vagyis a meteorológia – ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget. Nyilván az ősember az időjárásnak elsődlegesen nem az összefüggéseire, a várható frontokra és a légköri nyomásra volt kíváncsi, hanem feltehetően az érdekelte: esik-e az eső avagy sem. A légkör változásai iránti élénk érdeklődés már időszámításunk előtt is megfogant Arisztotelész fejében: művében, a Meteorológiában írta le a ma vízkörforgásként ismert folyamatot – azt, amit az általános iskolákban tanítanak környezetismeret órán – Hogyan keletkezik az eső? címszó alatt. A barométer (Evangelista Torricelli) feltalálása után a – közlekedési és hadászati szempontból egyaránt fontos – szelek alapos vizsgálata következett: a 17. században Edmund Halley (az üstökös névadója) elkészítette az első széltérképet. 1742-ben pedig Anders Celsius megalkotta a híres hőmérőbeosztást. Mindez fontos lépés volt a „De milyen időnk lesz holnap?” megválaszolása felé. A hazai sajtó már a 19. század elején is közölt időjárás-jelentést – igaz, hogy általában egy héttel az eseményeket követően, de legalább pontosan. Ezt a szokást a 20. század eleji napilapok is átvették, vegyítve a beszámolót és az előrejelzést – bár jobbára ők is csak kullogtak az események után. A sajtónak ekkoriban már volt mire támaszkodni, hiszen 1900-ban már 765 meteorológiai állomás működött Magyarország területén, ezek közül 146 naponta háromszor észlelt. 1910-ben készült el a Meteorológiai és Földmágnesességi Magyar Királyi Központi Intézet mai épülete, 1897-től már önálló folyóiratot is jegyeztek. A háború idején – a légitámadások miatt – ugrásszerűen fejlődött az időjárás-előrejelzés pontossága is.
Azt pedig, hogy miként befolyásolja az időjárás az emberi egészséget, Alexander von Humboldt térképezte fel elsőként – bár a fronthatásokat, nevezetesen a fejfájást és az ízületi fájdalmakat nyilván az ősember is megérezte, még ha nem is vethetett be ellene Advil ultrát. De talán ismerte a csalánt vagy a zsurlót – vagy ha ő nem, a törzsi varázsló biztosan.

Felhasznált irodalom:
A júniusi kánikula = Pesti Hírlap, 1915. június 16.
Felhőszakadás Budapesten = Pesti Hírlap, 1915. június 21.

Készítette: Kaba Eszter

Pesti Hírlap, 1915. június 16.
A júniusi kánikula

A júniusi kánikula, amely ideiglenesen hozta meg a legteljesebb nyári hőséget, a hétfői nappal hirtelen véget ért. A föltámadt északi szelek rövidesen végeztek a már-már aggasztóvá vált meleggel és az esti órákban végre beállt az enyhület. Ugyanezen a napon az ország egyes részeiben esők is jelentkeztek, amik szintén hozzájárultak ahhoz, hogy a hőmérő higanya lejjebb szálljon. Budapesten a hétfői napon egészen 10 fokra süllyedt a meleg, kedden reggel pedig az eddigi húsz-huszonkét fokos kisugárzás tizennégyre szaladt le. Az időjárás ilyetén változása folytán a budapestiek kellemesebb órákhoz jutottak, de föllélegzettek a vidéki gazdák is, akik a forróság tekintetében szintén megállapították, hogy sok volt a jóból. Ami az időjelző állomást illeti, az a szerdai napra azt jósolja, hogy a keddi állapot megmarad, itt-ott esőkkel vegyítve.

Pesti Hírlap, 1915. június 21.
Felhőszakadás Budapesten

Vasárnap kora délután megismétlődött a szombati felhőszakadás, még pedig fokozottabb és szinte félelmetes erővel. Két óra tájban sötét, mogorva felhők vonódtak az égboltra és az utcák az alkonyi órák homályába burkolóztak. Egyszerre csak elkezdett dörögni az ég, villámok cikáztak, majd megeredt a sűrű zápor és zuhogott éles csattogással, szinte robajjal. Öreg cseppekben paskolta az eső az utcákat, ahol alig lehetett embert látni, mert mindenki fedél alá menekült az ítéletidő elől és ahol nemsokára patakokban folyt a víz. Az égi háború eltartott vagy másfél óráig és akkor csöndesebb nyári esőre változott át, amely azonban egy óra múlva elállt. A förgeteg sok helyütt okozott kisebb-nagyobb kárt és a víz számos házban betódult a pincébe. A kiránduló helyek természetesen elnéptelenedtek a locspocs miatt, de a színházak megteltek.