Betiltott gyűlések, a munkások és a gyáriparosok „osztályközi mozgalma”, közös küldöttség és memorandum a miniszterelnökhöz – mindezek a drágaság elleni küzdelem állomásai 1915 őszén. Az üggyel végül az országgyűlés is foglalkozott: december közepén a képviselőház törvényt fogadott el az „árdrágító visszaélésekről”.
„Az élelmiszer-drágaság, ámbár már régóta tűrhetetlenül nagy, még mindig egyre fokozódik” – ezzel a háborús időkben szinte mindig elmondható állítással kezdődött a szociáldemokrata párt felhívása október 15-én, amikor a drágaság elleni küzdelem céljából nyilvános gyűléseket hirdetett meg Budapesten. Hiába, mert a fővárosi rendőrfőkapitány betiltotta ezeket az összejöveteleket és rendelkezését a belügyminiszter is jóváhagyta. Akkor a békeidők erős nyomásgyakorló eszközeit (pl. gyűlések, tüntetések, sztrájkok) – már és még – nem alkalmaz(hat)ták a munkásszervezetek, míg az általuk önállóan felterjesztett kérelmek és memorandumok nagyrészt eredménytelenek maradtak. Így a szociáldemokraták más eszközhöz nyúltak: közös akciót szerveztek az egész „városi fogyasztóközönség” nevében.
A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy október végén közös tanácskozást tartottak a munkáltatók és a munkások szervezetei: a Kereskedelmi és Iparkamara, a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetsége, a Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesülete, az Országos Iparegyesület és a Magyarországi Szakszervezeti Tanács képviselőinek részvételével. Az ülésen, ahol Lánczy Leó bankelnök elnökölt, a kormánynak szóló felterjesztés tervezetét vitatták meg, többek között Gratz Gusztáv gazdasági szakember és báró Kornfeld Móric nagyiparos, illetve a másik oldalról Böhm Vilmos, Varga Jenő és Garami Ernő. Végül a javaslatot egy szűkebb bizottság véglegesítette, majd egy hónappal később egy ankét fogadta el. „Sohasem volt még Magyarországon különösebb gyűlés, mint ez a vasárnapi. Heti 50 korona jövedelemből tengődő proletárok kerültek össze az élet minden javaiban dúskálkodó milliomos gyárosokkal és bankigazgatókkal” – érzékeltette a helyzet különlegességét a Népszava. A közös „ellenség”, a drágaság és az annak hátterében feltételezett agrárérdekű csoportok azonban összehozták az élet egyéb területein egymással szemben álló feleket. Már csak a kormány megnyerése volt hátra, ennek érdekében november 30-án adták át Tisza István miniszterelnöknek a megszületett közös memorandumot, amely öt pontban foglalta össze az addigi élelmezési politika hibáit, tizenhat pontban tett javaslatokat a drágaság csökkentésére, és amelyet hatvan különböző, nemcsak budapesti szervezet (kereskedelmi és iparkamarák, ipartestületek, tisztviselő- és munkásszövetségek és -egyesületek) képviselői írtak alá.
Tisza István azonban nem értett egyet a memorandum azon megállapításával, hogy a drágaságon elsősorban a kormánynak lehet és kell segítenie. Sőt, a földművelésügyi minisztere szerint „az élelmiszerek magas ára Magyarország lakossága nagy többségének érdeke”. Így a kormányzati megoldás inkább csak a visszaélések megakadályozására koncentrált, a parlamenttel ilyen törvényt fogadtatott el decemberben. Az 1916 januárjában kihirdetett, az árdrágító visszaélésekről szóló 1916. évi IX. törvénycikk azonban nem mindenkinek a tetszését nyerte el. „Későn és tökéletlenül, a sikerre való kilátás nélkül próbálkozik a kormány az élelmiszeruzsorások törvényes üldözésével” – értékelte a Népszava még a törvényjavaslatot, de a parlamenti ellenzéki képviselők, például Vázsonyi Vilmos is elégtelennek találta azt. A kritikusok mind úgy látták, hogy ahogy korábban is, a hatóságok elsősorban a kisárusok és kofák ellen fognak fellépni, míg a drágaságért leginkább felelős „nagyvadak” büntetlenül maradnak.

Felhasznált irodalom:
Munkások! Elvtársak! = Népszava, 1915. október 13.
Betiltott gyűlések = Népszava, 1915. október 16.
Osztályközi mozgalom a drágaság ellen = Népszava, 1915. október 28.
Hírek. Osztályközi mozgalom a drágaság ellen = Népszava, 1915. október 28.
A városi lakosság az élelmiszerdrágaság ellen = Népszava, 1915. november 28.
Ankét a drágaságról. Munkáltatók és munkások együttes tanácskozása = Népszava, 1915. november 29.
Az élelmiszeruzsora fenevadjai = Népszava, 1915. december 17.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1915. november 29.
Ankét a drágaságról.
Munkáltatók és munkások együttes tanácskozása

 Sohasem volt még Magyarországon különösebb gyűlés, mint ez a vasárnapi. Heti 50 korona jövedelemből tengődő proletárok kerültek össze az élet minden javaiban dúskálkodó milliomos gyárosokkal és bankigazgatókkal. Összekerültek azon az egyetlen közös alapon, hogy városi lakosok. Városi lakosnak lenni pedig manapság súlyos dolog Magyarországon. A világháború eseményei úgy hozták magukkal, hogy a társadalmi jövedelemmegoszlás rendkívül eltolódott a falu javára, a város terhére. Az élelmiszerek nagyarányú drágulása a városi nép tömegét arra kényszeríti, hogy lemondjon a városi kultúra minden vívmányáról, mert egész jövedelmét élelmiszerekre kell költenie. A városi lakosság legszegényebb része, a városi bérmunkás-osztály pedig [cenzúra törlése] ha egész keresetét pusztán élelmiszerekre költi. [A cenzúra itt több mondatot törölt.]
Az ipari munkáltatók úgy vélik, hogy képtelenek ezt még csak meg is közelítő béremelést adni munkásaiknak. Ezért a harmadik utat választották: abból indulva ki, hogy az élelmiszer-drágulás mai méretei nem szükségszerű következményei a háborúnak, hanem következményei az eddig folytatott nem helyes élelmezési politikának, a városi lakosság összességével együtt a kormányhoz fordultak, egy beadványban megjelölve azokat a gyakorlati intézkedéseket, amelyekkel az élelmiszerdrágulást az okvetlenül elkerülhetetlen minimumra szorítsák le.
A gyűlés résztvevői között nem volt semmi nézeteltérés arra nézve, hogy a mai állapotokon segíteni kell és segíteni lehet. Mindenki elismerte, hogy a városi lakosság megélhetése, egészsége súlyos megpróbáltatást szenved a drágaság folytán. Az orvosok fölszólaló képviselője, aki különben minden szocializmustól teljesen távol áll, utalt arra, hogy a betegek és gyermekek egészségét hiába próbálják orvosságokkal helyreállítani, ha a drágaság miatt nem lehet nekik megszerezni a meggyógyuláshoz, a gyarapodáshoz föltétlenül szükséges, erőt adó táplálkozást. Maguk a tőkések elismerték, hogy az a kis munkabéremelés, amit ők eddig munkásaiknak adtak, megközelítőleg sem képes ellensúlyozni az élelmiszerek rendkívüli áremelkedését.
Mindenki egyetértett abban is, hogy ezeken a bajokon lehet segíteni. Komoly, tapasztalt férfiak, a polgári társadalom oszlopai hangoztatták, hogy a drágulás mai nagysága elkerülhető lett volna, hogy a drágaság ma is le volna küzdhető céltudatos élelmezési politika révén, ha az ország élelmezését országosan szerveznék, ha a kormány rendeleteit szigorúan betartanák, ha az árdrágítókat nem 50–100 koronával, hanem úgy, mint Németországban, minden esetben 12000 koronával és hathavi elzárással büntetnék, ha a kormány áldozatokat hozna az ország pénzéből a szegény városi lakosság megfelelőbb élelmezésére…
A városi lakosság gyűlésének összhangját csak egyetlen fölszólaló zavarta meg: sajnos, éppen az, akitől biztatást és segítést ígérő szavakat vártunk volna: a kormány egyik képviselője, a földmívelésügyi miniszter kiküldöttje. Fölszólalásának a veleje az volt, hogy minden úgy van jól, ahogyan van, „mert eddig még senki sem halt éhen Magyarországon; mert az élelmiszerek magas ára Magyarország lakossága nagy többségének érdeke; de még ha nem így volna is, a kormány mindent megtett, amit tenni lehetett, de segíteni a bajokon nem lehetett. A kormány küldöttje ezt a véleményét, amely a gyűlésen zajos ellentmondást keltett, mint saját egyéni nézetét adta elő. Föltesszük, hogy a kormány, amely mégsem nézheti ezt a kérdést egy reszort-minisztérium hivatalnokának szűk körű szempontjaiból, nem fog hasonló választ adni annak a küldöttségnek, amely kedden a vasárnapi számunkban ismertetett memorandumot át fogja nyújtani. De ha, amit kizártnak kell tartanunk, Serbán miniszteri tanácsos úr valóban az egész kormány nézetét tolmácsolta volna, a vasárnapi értekezlet még sem volt fölösleges: a magyar városi lakosságnak meglesz az a szomorú elégtétele, hogy figyelmeztette a kormányt a tarthatatlan állapotokra és megjelölte a segítés módjait. Ezzel a felelősséget áthárította az ország kormányzását intéző felelős tényezőkre.