A kémfélelem igazi időszaka a hadüzenetek utáni hetekben következett el. Azonban az idegenek mindig is gyanúsnak számítottak, félelmet ébresztettek – különösen, ha nem csupán életmódjuk, szokásaik, hanem megjelenésük is különbözött. Nem meglepő, hogy a Budapesten élő kínaiak mint potenciális orosz kémek jelentek meg a magyar hatóságok szemében, hiszen „társadalmon kívüliségükön” túl ráadásul kelet felől érkeztek az országba – és ezért a hadügyminisztérium felvetésére a belügyminiszter elrendelte a Magyarországon élő kínaiak összeírását.
Az orosz kémkedés vádja nyilván a feszült nemzetközi helyzetből és az orosz külpolitika iránti bizalmatlanságból eredt, ám a „sárga veszedelem” („yellow peril”, „gelbe Gefahr”) gondolata már két évtizeddel korábban, az 1890-es években megérett Európában, miután nagyobb létszámú távol-keleti kolóniák jelentek meg az öreg kontinensen. A kifejezést többen II. Vilmos német császárnak tulajdonítják, aki egy képen Mihály arkangyal képében védi Európa népeit a hamburgi kikötőbe érkező Buddha-szobortól.
A konkrét vádak közé tartozott a bérek leszorítása, a munkahelyek elszipkázása, míg az alaktalan fenyegetettség-érzés a nyugati civilizáció egészéért aggódott. A 19. század végén, 20. század Kínából érkezők száma azonban nem volt magas, és nem is igyekeztek integrálódni az európai társadalmakba. Az első csoportok hajón érkeztek a nagy kikötővárosokba – Liverpoolba, Hamburgba, Amszterdamba, Marseille-be –, ahol apró kínai negyedeket hoztak létre. További csoportok már részben szárazföldön, a transzszibériai vasútvonalon, részben eleinte annak mentén gyalogosan utaztak. Szinte mindannyian két tartományból származtak – kivéve a Nagy-Britanniában letelepedőket. A Csingtianból származók zsírkő-szobrocskákkal kereskedtek, míg a tianmeniek artisták voltak. Az európai határokra egyik csoport sem volt érzékeny, rendszerint bejárták a földrész több országát. A néhány ezret csak később, az I. világháború idején lépte át a számuk, amikor az antanthatalmak ezres nagyságrendben fogadtak fel kínai munkásokat a háború miatt kieső férfiak helyére nehéz fizikai munkákra.
Az Est 1914. június 5-én mutatta be a rendőrségi vizsgálat eredményét. Eszerint a budapesti kínai kolónia mindössze 62 tagot számlált, akik zsírkő-szobrocskák, papírdíszek elkészítéséből és utcai eladásából tartották fenn magukat. 8-10 fős csoportokban laktak, minden csoport munkáját egy írástudó irányította, aki egyben a könyvelésüket is vezette, és általában a németet is beszélte törve. Életmódjukat a bulvárlap így kommentálta: „A vizsgálat a mérsékletnek, igénytelenségnek, önmegtagadásnak példátlan eseteit konstatálta.”
A 62 kínai állampolgár közül csupán egyetlen egy élt tartósan Budapesten, a többiek fél év után más európai országba vándoroltak (volna) tovább. Róla így írt Az Est: „Jellemző, hogy Budapest specialitását, a házbéruzsorát, egy kínai is elsajátította. Tsau Kei Tsi a kínai házbéruzsorás, a ki a Conti utca 23. számú házban 90 korona negyedévi bért fizet egy lakásért és honfitársainak napi 7 koronáért adja albérletbe.”
A kémkedés vádja – természetesen – nem igazolódott. A vizsgálat során egyetlen gyanús dokumentumot foglaltak csak le, amin kínai írásjelekkel fonetikusan szerepeltek az olyan nélkülözhetetlen magyar kifejezések, mint „só, rizs, káposzta. Jó napot. Alásszolgája.”, valamint elkoboztak több ópiumreceptet is.

Vizsgálat a budapesti kínaiak közt. = Az Est, 1914. június 5.

Készítette: Takács Róbert