Sokszor nem hangsúlyozzák, pedig az első világháború talán legmeghatározóbb – és egy újabb világháború kitöréséhez hozzájáruló – eszmetörténeti jelentősége volt az úgymond faji eszme térnyerése. A 19. századi előzmények után a fajelméleti világkép a Nagy Háború alatt forrt ki, magyarországi úttörője Méhelÿ Lajos akadémikus volt, aki száz éve, 1915-ben jelentette meg A háború biológiája című művét.
Kicsoda volt a fura írásmódú, nevét „Méhelinek” ejtő tudós? A Magyar Zsidókérdést Kutató Intézet leendő igazgatója, a „zsidókérdéssel” monomániásan foglalkozó Bosnyák Zoltán az 1942-ben megjelent A magyar fajvédelem úttörői című munkájában afféle „fajvédő Keresztelő Szent Jánosként” írt Méhelÿ Lajosról (1862–1953), míg a magyar keresztényszocializmus legjelentősebb és legellentmondásosabb alakja, a „hungarizmus” kifejezést kiötlő Prohászka Ottokár nemes egyszerűséggel csak a „mi vezérünk”-nek nevezte. Prohászka úgy gondolta, hogy minden más antiszemita csak a „csengettyűket rázza” a „harangokat verő” Méhelÿhez képest. Miért e hódolat a biológus iránt?
A magyar szélsőjobboldal vezető alakjai rendkívül sokat merítettek az eredetileg állatcsoportok fejlődés- és rendszertanával foglalkozó Méhelÿ Lajos 1920-as évekre kidolgozott szociáldarwinista fajelméletéből. Úgy vélték, hogy ő az, aki félretolja a világ kulisszáit, és rámutat a háttérben mindent mozgató, „kérlelhetetlen természettörvényekre”. Méhelÿ életművét nehéz ironizálás nélkül elbeszélni – hiszen még komoly tudományos művei is mosolyt csalnak az ember arcára a címeikkel –, noha alapvetően tragikus történet az akadémikus rangra jutó természettudós észvesztése. A neves fajbiológussá váló tudós 1885-tól Brassóban oktatott, 1896-ban került a Magyar Nemzeti Múzeum állattárához, amelynek 1912-től igazgatója volt. Méhelÿ Lajos a kurtakígyók (Magyarország kurtakígyói, 1895), a szűkszájú békák (Adatok az Új-Guineai szűkszájú békák ismeretéhez, 1901), a földi kutyák (A földi kutyák fajai, 1904), valamint a harmad- és negyedkori gyökeresfogú pockok (Magyarország harmad- és negyedkori gyökeresfogú pockai különös tekintettel a fajformálódás tényezőire és időszakaira, 1914) vizsgálata után, már akadémikusként kezdte népszerűsíteni a szociáldarwinizmust, melyet ő élettudománynak – lényegében a német „sorstudomány” (Schicksalkunde) megfelelőjének – nevezett.
A fajbiológus szociáldarwinista vizsgálódásainak eredménye volt A háború biológiája című 1915-ös munkája. Az eredetileg a Természettudományi Közlönyben megjelent, különlenyomatként alig harminc oldalas füzetben Méhelÿ Charles Darwin evolúció- és Thomas Robert Malthusnak a mindenkori túlnépesedést szabályozó preventív és pozitív korlátok szükséges meglétét tételező elméleteiből kiindulva úgy vélte, hogy a háborúk kitörése – és ekképp Nagy Háborúé is – nem természetellenes fejlemény, hanem egyenesen természetes: „a háború nem emberi találmány, hanem a szerves életnek törvényszerű jelensége”, mely sohasem lesz kiküszöbölhető. „A világbéke nyugalma a halál nyugalma volna, mert az emberi nem még most is szakadatlan fejlődésben van s a háború a fejlődésnek csak egy lépcsőfoka” – írta.
Méhelÿ munkájának hipotézise, hogy a boldog, nyugalmas békeidők minden anyagi áldása, az emberi szellem minden alkotása pusztán csak erőgyűjtés és előkészület a következő megmérettetésre, melyet a fajfenntartás, a túlélés ösztöne diktál – Méhelÿ szerint ugyanis ez az emberi fejlődés, a tökéletesedés motorja. Tehát minden pusztításaik ellenére valójában a háborúk az emberi fejlődés katalizátorai: minden „fajban” – Méhelÿ a „fajt” az etnikum értelemben használta – eme harcok során hág tetőpontjára az ember erejét meghatványozó túlélési pszichózis. A harcokból pedig mindig egy csipetnyivel tisztábban kerül ki az emberiség, hiszen elsősorban „a férgese hullik” – hogy vulgarizáljuk a szociáldarwinista tézist –, vagyis hogy elsősorban az elgyöngült fajokat rostálja ki a kérlelhetetlen Történelem. Hiszen – vélte – a „természet törvényei” ellen nem lehet büntetlenül vétkezni.
„Mindezek a természet törvényszerű jelenségei, melyek az emberi nemre is érvényesek, mert a természet törvényei egységesek, szigorúak, következetesek és ellentmondást nem tűrőek. (…) Egyes, a műveltségben nagyon előrehaladt népek ugyan mai nap már meglehetősen meglazították az emberiséget a természettel összefűző kapcsokat s megpróbálták a természet törvényeit megjavítani, ezt azonban mindig saját vesztükre tették, mert olyan népek kerekedtek föléjük, a melyek nem tévesztették szem elől, hogy a természet törvényei ellen nem lehet büntetlenül vétkezni.”
Méhelÿ a világháború kirobbanását is biológiai okokkal, mégpedig a német és az orosz túlnépesedéssel magyarázta: „A német túlnépesedés okozta terjeszkedés, párosulva a németeknek úgy a tudomány, mint a művészet, ipar és kereskedelem terén kiküzdött vezető szerepével és túlsúlyával (…) heves ellenérzést szült a világjáró, gazdagságukat gyarmataiknak köszönő, világuralomhoz, vagy legalább vezető szerephez szokott népek, elsősorban is az angolok körében”, akiknek „fondorkodása” nagyra „szította” a németek elleni ellenérzéseket. „A világháború második fő oka Oroszország túlnépesedése” – írta még, és hogy Oroszország „Németország testén s a mi testünkön keresi a kivezető utat”.
„Íme a létért való küzdelem, melyet a szociológusok leginkább csak az állatvilágra szeretnek vonatkoztatni, kérlelhetetlen hatalommal uralkodik az emberi nem életében is, s a háború vérvörös fényben égő szemhatárára oda rajzolódik az emberi állat, melyről hamarosan lefoszlik a kulturáltság máza, mihelyt állatéleti igényeit és szükségleteit nem tudja kedve szerint kielégíteni. A háború borzalmai egyben arról is tanúságot tesznek, mennyire helytelenül ítélték meg a szocialisták és egyes elméleti utópisták az emberi nem kulturális haladottságát, a létért való küzdelmet és a háború lehetőségét.”
A háború világába kiránduló – és végül ebben a gondolatvilágban benne is ragadó (későbbi munkáiban a Horthy-kor Magyarországát lépten-nyomon a „szorongatott Egerhez” hasonlító) – fajbiológus a különböző statisztikákkal, valamint az állatvilágból (galandférgek, pontyok, heringek stb.) vett analógiákkal amellett érvelt, hogy a világháborúból az életképesebb központi hatalmak fognak győztesen kikerülni. Az ötvenes évei elején járó Méhelÿ a következő, az „amibe nem halsz bele, az megerősít” elképzelésnek megfelelő konklúzióval zárta szociáldarwinista művét: „Vérző szívvel gondolunk eddigi s még ezután hozandó rettentő áldozatainkra, de felmagasztosult lélekkel pillantunk a jövőbe, mert érezzük, hogy nemzetünk a háború tüzéből megtisztulva, megerősödve s a további küzdelemre nagy erkölcsi tőkével meggazdagodva fog kikerülni.”
Talán mondani se kell, hogy Méhelÿ munkája ezer sebből vérzik, erre már a korban is rámutattak olyan egykorú kritikusok, mint a Népszavában kiadós recenziót megjelentető Migray József, aki szerint a világháború kitörésének nemhogy a természet világába visszavezető, hanem nagyon is modern okai voltak: a háborúk kitörését „biológiai okokban csak az keresi, akinek halvány sejtelme sincs a nemzetgazdaságtanról, a gyarmatpolitikáról, szóval a modern államok valóságos életéről”. Méhelÿ Lajost azonban nemhogy egy Népszava-bírálat, de még egy vesztes világháború sem billentette ki a „kérlelhetetlen természettörvényekbe” vetett hitéből. Mikor a központi hatalmak mégse diadalmaskodtak a világháborúban, mint ahogy az az elméleti alapvetésből könyörtelenül következett volna, akkor nem szociáldarwanista nézeteit revideálta, hanem újabb, még mélyebb fajelméleti vizsgálódásokban merült el. Az 1919-ben a fajvédőkhöz csatlakozó, és az A Cél című szélsőjobboldali folyóirat szerkesztését elvállaló Méhelÿ – Szekfű Gyulához vagy más neves kortársaihoz hasonlóan – maga is előállt a saját válságdiagnózisával, amely logikusan következett az „élettudomány törvényszerűségeiből”. Ha a magyarság alul maradt a népfajok harcában, akkor nyilvánvaló, hogy messze nem olyan erős, mint ahogy korábban képzelték. Márpedig, ha az axióma szerint a faj teljesítőképessége a faj tisztaságától függ, akkor valamikor hanyatlásnak indult, vagyis a korabeli jellemző szóképeket idézve „elkorcsosult”, „elrákosodott” a magyar nép. A „mérges daganat” pedig a „vér megromlásának” a következménye: „a XIX. század közepe táján ferde vágányokra tér a magyar vér öröklődése s itt veszi kezdetét a magyar faj biológiai romlása” – írta az 1936-ban megjelent A magyarság múltja, jelene és jövője című munkájában, amelyben a zsidók emancipációját lehetővé tevő liberális politikát nevezte meg minden későbbi baj okozójaként a magyar fajbiológiai intézet felállítását követelő Méhelÿ.
Mikor A magyarság múltja, jelene és jövőjét megírta, már öt éve nem volt a Magyar Tudományos Akadémia tagja: 1931-ben tiltakozásul lemondott tagságáról (1899 óta volt levelező, 1913 óta rendes tag), miután úgy vélte, hogy újabb munkái nem kapnak elegendő tudományos elismerést. A második világháború végén, amelyet azonban Magyarország ismét elvesztett Németország oldalán, Méhelÿ már bizonyára inkább menekült volna a figyelem elől. Nem tudott. 1945 után elítélte a népbíróság, és 1953-ban, a börtönben hunyt el kilencven évesen.
Felhasznált irodalom:
Bosnyák Zoltán: A magyar fajvédelem úttörői. Budapest, 1942.
Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Budapest, 2001.
Méhelÿ Lajos: A háború biológiája. Különlenyomat a „Természettudományi Közlöny” 617–618. füzetéből. Budapest, 1915.
Méhelÿ Lajos: Állítsunk fel magyar fajbiológiai intézetet! Budapest, 1927.
Méhelÿ Lajos: A magyarság múltja, jelene és jövője. Budapest, 1936.
Migray József: A háború biológiája = Népszava, 1915. február 23., 2–4.
Migray József: A háború biológiája II. = Népszava, 1915. február 25., 2–4.
Migray József: A háború biológiája III. = Népszava, 1915. február 26., 2–4.
Paksa Rudolf: A magyar szélsőjobboldal története. Budapest, 2012.
Készítette: Csunderlik Péter