Kevés Károlyi Mihályéhoz fogható fejlődéstörténetet ismerünk a magyar történelemben: az egykor három vármegye jóllakatására elegendő, mintegy másfélmillió koronát elkártyázó gigerli arisztokratából, társasági botrányok hőséből nőtte ki magát a Magyar Népköztársaság későbbi miniszterelnökévé, majd köztársasági elnökévé a rokonságától meggyűlölt „vörös gróf”, aki saját birtokán kezdte a földosztást, nem pedig a másén. És akkor még nem is említettük, hogy ő volt a Királyi Magyar Automobil Club első társelnöke, amely szintén nehezen összeegyeztethető – a Kossuth térről száműzött sétapálcás szobornak köszönhetően – a köztudatban élő Károlyi-képpel. Mielőtt még nem került Jászi Oszkár hatása alá, vagy Andrássy Katinka, a különc „Vörös Kata” nem segítette hozzá 1914 őszi házasságkötésüket követően önmagára ébredéséhez, Károlyi Mihály meglehetősen konvencionális politikát képviselt: Tisza István harmadik legjelentősebb politikai ellenfeleként, ifjabb Andrássy Gyula és Apponyi Albert árnyékában, ám az 1912-es parlamentből történő kivezettetését követően egyre ambiciózusabban. Kossuth Ferenc 1914 tavaszi halálát követően Károlyi Mihályt választották az Egyesült Függetlenségi és 48-as Párt elnökének. A legnagyobb ellenzéki erőt vezető Károlyi 1914 júniusának végén Franciaországból indult amerikai kampánykörútra pártja több tagjával, a saját költségén csatlakozó későbbi miniszterelnök Friedrich Istvánnal és a szociáldemokratákat képviselő Kunfi Zsigmonddal, hogy az amerikai magyarok közt kampányolva gyűjtsenek adományokat a párt kampányára az annyira várt 1915-ös választás előtt. Mint tudjuk, az 1915-ös választás azonban a háború kitörése miatt elmaradt, magukat Károlyiékat is csak nehezen engedték vissza az amerikai kampánykörutat követően 1914 augusztusában-szeptemberében Franciaországból az egy csapásra ellenséges hatalommá váló Osztrák–Magyar Monarchiába. A választások elmaradása miatt utóbb kérdésessé vált, hogy mi legyen a választási célokra gyűjtött amerikai összeggel: adják-e oda a háború áldozatainak vagy továbbra is tartsák-e fent a függetlenségi eszme propagálására. A Károlyi Mihályhoz köthető lap, a Magyarország 1915. április 24-i számában ebbe a vitába enged betekintést.

Felhasznált irodalom:
Hajdu Tibor: Ki volt Károlyi Mihály? Budapest, 2012.
Károlyi Mihály gróf az amerikai pénzgyűjtés céljairól = Magyarország, 1915. április 24.

Készítette: Csunderlik Péter

Magyarország, 1915. április 24.
Károlyi Mihály gróf az amerikai pénzgyűjtés céljairól

Ujhelyi Antal loraini (Amerika) bankár levelet intézett Károlyihoz és megkérdezte tőle, vajon a beleegyezését adja-e ahhoz, hogy a függetlenségi eszme propagálásának céljaira gyűjtött pénzt hozzáadják annak a másik gyűjtésnek az eredményéhez, amelyet időközben a háború özvegyeinek, rokkantjainak és árváinak javára indítottak Amerikában. A függetlenségi párt elnöke nyomban válaszolt a levélre s ellenezte a tervet, mert szerinte a háború áldozatain csakis a törvényhozás útján lehet segíteni, minthogy oly nagy összegekről van szó, amelyek előteremtése közadakozásból nem remélhető. A gyűjtés különben is határozottan és kifejezetten a független, demokratikus Magyarország érdekében folytatandó propaganda céljára történt s az amerikai társadalomnak legkülönbözőbb rétegei járultak hozzá, akiket nem lehet utólag megkérdezni, hajlandóak-e adományaikat más célra adni. Érdekes levelét így fejezi be Károlyi Mihály:
– Ha az új, demokratikus Magyarországot fel akarjuk építeni, arra nemcsak soha nem volt égetőbb szükség, de soha nem is volt olyan alkalmas momentum ezen eszmék kihívására, mint éppen most, mikor egyrészt a magyarság bebizonyította azt, hogy nem Magyarországnak van szüksége Ausztriára, de fordítva, hogy Ausztria nem tud megélni a magyar támogatás nélkül, másrészt bebizonyosodott az, hogy az államok igazi fenntartó erejét a népek milliói képezik, akiket nem lehet kizárni a politikai életből, de ellenkezőleg, reájuk támaszkodva kell az államokat, különösen a miénket, átszervezni. Hogy egy ilyen világháború kiüthetett, annak többek között egyik oka az is, hogy még az úgynevezett demokratikus államokban is a parlamenteknek s így a közönségnek a külpolitika vezetésébe semmi vagy csak igen kevés beletekintése volt. A külpolitikát a diplomaták mindig »noli me tangere«-nek tekintették és nem törődve a népek pszichológiájával, kötötték a titkos és nem titkos megegyezéseket.