Hogyan emlékeztek az 1848-as eseményekre a Nagy Háború második évében, 1916 márciusában Magyarországon? Az ünnepi újságcikkekből most a szociáldemokraták értékelését mutatjuk be.
A Népszavában csak március 21-én jelent meg vezércikk az 1848-as „nagy márciusról”, ennek oka azonban nem az volt, hogy a háborús hírek forgatagában a lap elfeledkezett volna a korábbi történelmi eseményről. „Mostanában nem mindig arról ír az újság, amiről szeretne és nem akkor, amikor szeretne” – adott magyarázatot a késésre maga a Népszava. Azaz az eredetileg tervezett cikkek valószínűleg fennakadtak a cenzúra szűrőjén (a szociáldemokrata újság március 16-án és 19-én is üres, kicenzúrázott címlappal jelent meg), ezért a végül megjelent írást bizonyára már mérsékeltebbre hangolták.
Ettől függetlenül a március 21-i cikk még így sem volt szokványos ünnepi visszaemlékezés. A Népszava szerzője alapvetően kudarcnak, elvetélt forradalomnak láttatta március 15-ét, amelynek gyakorlati eredményei szegényesek, „fanyarok a gyümölcsei” – és itt nem a külső beavatkozásra, a szabadságharc leverésére gondolt. Hanem arra, hogy a híres „tizenkét pont közül éppen azok nem mentek át a valóságba (vagy csak csonkán, vagy meghamisítottan valósultak meg), amelyek a demokrácia szempontjából a legfontosabbak”. A népképviselet (amely így egyébként nem is szerepelt a tizenkét pont között) nem valósult meg 1848-ban, és azóta sem: „pénzes és tág lelkiismeretű senkik könnyebben jutottak be a magyar képviselőházba, mint tehetséges, jellemes, önzetlen férfiak; a nép képviselői pedig egészen kimaradtak belőle”. Beszélhetünk-e felelős kormányról – tette fel a költői kérdést a cikkíró –, ha az országnak nyilvánvalóan károkat okozó miniszterek közül egyet sem vontak felelősségre a törvényben előírt módon 1916-ig, az eltelt 68 év alatt? A cenzúra nélküli sajtószabadság ’48-as követését pedig nemigen kellett magyarázni 1916-ban, a háborús sajtóirányítás idején.
A Népszava cikke a negatív múlt mellé aztán pozitív jövőképet vázolt fel, amihez csak le kellett vonni a korábbi szabadságküzdelmek kudarcának tanulságát: az ideiglenesen győztes nép, a tömeg szervezetlen volt. Ezért „a népnek, amely a szabad intézményeivel akarja boldogulását megalapozni, szervezettnek kell lennie, állandóan foglalkoznia kell a közügyekkel és az állam összes hatalmi eszközeit a maga akarata alá kell rendelnie, hogy azok többé ne szolgálhassák egyesek érdekeit, hanem csakis a közérdeknek a szolgálatában álljanak”.

Március = Népszava, 1916. március 21.
Márciusi ünnepély = Népszava, 1916. március 9–19.

Készítette: Ignácz Károly

Népszava, 1916. március
Márciusi ünnepély

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1916. évi március hó 19-én, vasárnap délután 3 órakor az Építőmunkás-Otthon nagytermében (VII. Aréna út 68. szám alatt) márciusi ünnepélyt rendez.
Az ünnepély műsora a következő:
1. Erkel: „Bánk bán” című operából. Előadja Bachmann Károly művészi zenekara.
2. Az erzsébetfalvai munkásdalkar éneke.
3. Ünnepi költemény. Elszavalja Spitzer Andor elvtárs.
4. Ünnepi beszéd. Elmondja Bokányi Dezső elvtárs.
5. a) Chopin: „Nocturne”. b) Grieg: „Solveig dala”.
Hegedűn kísérettel előadja Bachmann Károly hegedűművész úr.
6. „Béketrombita”. Bodrogi Zsigmond dala. Énekli Márton Dezső.
7. a) Mascagni: „Pamsztbecsület”. b) Wagner: „Tannhäuser”.
Operarészletek. Előadja a zenekar.

A műsor belépőjegyül is szolgál. A műsor ára 20 fillér.
A szervezetek részére fönntartottunk jegyeket, amelyek legkésőbb március 15-ig készpénz ellenében a párttitkárságnál átvehetők.
Műsor kapható a Népszava kiadóhivatalában és a könyvkereskedésben.
Fölhívjuk az elvtársakat, hogy az ünnepély sikere érdekében agitáljanak.
Testvéri üdvözlettel
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt

Népszava, 1916. március 21.
Március

Mostanában nem mindig arról ír az újság, amiről szeretne és nem akkor, amikor szeretne. Így hát nem kell megütközni azon, hogy az 1848-i nagy márciusról 15-én nem emlékeztünk meg és még csak ma hozzuk helyre mulasztásunkat. Egyébiránt a legtöbb munkásszervezet is még csak most vasárnap – 19-én – tartotta márciusi ünnepét. A fődolog pedig az, hogy ne feledkezzünk meg egészen a forradalmi időkről és ne mulasszuk el egy-egy alkalmi tanulságnak a levonását.
Az egykori forradalmi eseményeknek szívünk szerint való méltatása ma nem aktuális. De igenis aktuális annak a ténynek a megállapítása, hogy az 1848. március 15-én elfogadott tizenkét pont közül éppen azok nem mentek át a valóságba (vagy csak csonkán, vagy meghamisítottan valósultak meg), amelyek a demokrácia szempontjából a legfontosabbak. Kimondták például, hogy ezentúl népképviselet legyen és aztán úgy valósították meg a népképviseletet, hogy népképviselet még ma sincs. Cenzusos választójog, nyílt szavazás és az ezzel együtt járó országos eszem-iszom, lélekvásár: ezek voltak a meghamisítottan törvénybe iktatott népképviselet jellemző vonásai és ezeknek a jegyében folyt le az első választás. Jellemző, hogy ezen a választáson Petőfi Sándor, nemzet szemefénye és világraszóló büszkesége megbukott egy pap fiával, egy senkivel szemben, aki azonban győzte pénzzel. A rossz választójognak ez a jellemző vonása máig is megmaradt: pénzes és tág lelkiismeretű senkik könnyebben jutottak be a magyar képviselőházba, mint tehetséges, jellemes, önzetlen férfiak; a nép képviselői pedig egészen kimaradtak belőle. Persze, a mai parlament is még az 1848-i választójogból született… És ha életbe lép majd a Tisza-féle választójog, bizony az sem fog berniünket közelebb juttatni a népképviselethez.
Kimondták a kormány felelősségének elvét is. De mi lett belőle a gyakorlatban? Láttunk már minisztereket, akik szerény fizetésükből fényesen éltek és milliós vagyonokat szereztek, míg az ország szegénységben vergődött. Láttunk már minisztert, aki tudatlanságával vagy hanyagságával nagy károkat okozott az országnak. Láttunk olyant is, akit súlyos bírói ítélet bélyegzett meg; de olyan minisztert még nem láttunk az elmúlt hatvannyolc év alatt, akit a törvényben előirt módon felelősségre vontak volna.
Diadalmaskodott március 15-én a sajtószabadság elve is; de a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy magas korlátokkal vették körül és a gazdagok sajtószabadságává tették azzal, hogy politikai lap kiadását csak olyan embernek engedték meg, aki 5250–10500 forint biztosítékot tudott letenni. Azóta még jobban megcsonkították a sajtószabadságot és még inkább a vagyonos osztályok szabadságává tették. De erről ne beszéljünk most többet.
Ilyen dolgok láttára méltán kérdezheti az ember: érdemes-e a szabadságért lelkesedni, áldozni, küzdeni, ha a gyakorlatban még a szabadság győzelmének is ilyen szegényesek, ilyen fanyarok a gyümölcsei?
Megnyugtathatjuk a lankadó hitűeket: igenis érdemes. Mert hogy az eddigi forradalmak és szabadságküzdelmek többnyire elvetéltek, annak okai voltak és ha ezeket az okokat megtaláljuk és kiküszöböljük, akkor igazi sikereket vívhatunk ki az egész nemzet, az egész emberiség javára, még pedig nem is szükségképen véres forradalmak után. A nagy francia forradalom után következett a reakció, a szent szövetség uralma. Az 1848-i diadalmas forradalmak után már pár hónap múlva megint, nyeregben volt a reakció. Mi ennek az oka? Legfőbb oka – Lassalle mélyrelátó megállapítása szerint – az, hogy a győztes tömeg szervezetlen volt és nem ragadta magához a szervezett hatalom eszközeit, ellenben a hatalom birtokosai kitűnően voltak szervezve és bevárták a kedvező alkalmat előbbi pozíciójuk visszaszerzésére. Amikor az 1848-i győztes forradalmak papiroson megkapták, amit kívántak, akkor hazamentek aludni és a megszokott hétköznapi életet folytatni. A poroszok boldogan feküdtek le papiros-alkotmányukra, a magyarok mámorosan örültek papiroson elfogadott tizenkét pontjuknak. Azután másnap és a következő napokon a paraszt elment szántani, a pék kenyeret sütött, a tanító ábécét tanított, a munkás folytatta rendes robotját, amint az máskép nem is lehetséges; lényegében semmi sem változott, csak annyi történt, hogy papiroson liberális alkotmányuk volt a népeknek. A hatalom régi birtokosai pedig – tovább is megtartva a hatalom eszközeit – öntudatosan, szervezetten vártak, a hatalmi eszközöket ügyesen fölhasználták és azután alkalmas pillanatban a papiros-alkotmányt vagy meghamisították vagy egyszerűen széttépték.
Hogy az ilyesmi meg ne ismétlődhessék, a népnek, amely a szabad intézményeivel akarja boldogulását megalapozni, szervezettnek kell lennie, állandóan foglalkoznia kell a közügyekkel és az állam összes hatalmi eszközeit a maga akarata alá kell rendelnie, hogy azok többé ne szolgálhassák egyesek érdekeit, hanem csakis a közérdeknek a szolgálatában álljanak. Az alkalmas időben kivívott, jogokat és szabadságokat csak így lehet állandóan megtartani és gyarapítani.
Nem azt mondjuk ezzel, hogy a nép politizálva és dologtalanul lebzseljen a piacon és a fórumon, mint Athénben és Rómában; hanem azt, hogy állandó munkája mellett állandó politikai és gazdasági szervezete, állandó politikai es gazdasági iskolázása legyen, mert csak így fogja mindig tudni, hogy miképpen védje meg a maga érdekeit és csak így lesz képes állandóan résen és készen lenni jogainak megvédésére. A jól szervezett hadsereg, ha a kürt riadót harsog, pár perc alatt harcra készén áll. A nép is legyen politikai és gazdasági tekintetben olyan jól szervezett, hogy a riadóra, rögtön talpra állhasson, mint egy ember.
A szocializmus ezt a szervezettséget akarja megteremteni, persze nem a vak fegyelem, hanem a belátás és a meggyőződés alapján, amelyet a tanítás és fölvilágosítás hoz meg. Így azután az állam hatalmi eszközeit is – a fegyveres erőt, a bíróságokat, a közigazgatási hivatalokat stb. – az egész nép érdekeinek a szolgálatába lehet állítani.
Erre gondoljanak azok, akiknek a jobb jövőben való hitét a félig vagy egészen elvetélt szabadságküzdelmek meggyöngítették.