A vadászat hívei és ellenzői között folyamatosan napirenden van a polémia az ölés szükségességéről. Míg az előbbiek a vadgazdálkodással és a – papíron legalábbis – gondosan megtervezett vadászati idénnyel érvelnek, utóbbiak szimplán gyilkosságnak tartják az őzek, vaddisznók stb. elejtését, akikkel gyilkosuk még akár közös fotót is posztol Instagramjára. Paradox módon a háború – azaz a magasabb szintre emelt „ölés” – kedvezett a vadászat ellenzőinek. A puska és a lőpor ugyanis a hadászat nélkülözhetetlen kelléke, így a fácánokra egyszerűen nem lehetett feleslegesen a sörétet pazarolni. Voltak azonban hátulütői is a történetnek: a vadak elszaporodtak és természetszerűleg élénken fogyasztották azt a gabonát (pontosabban friss hajtást), amely egyébként is hiányzott a közélelmezésből. Ráadásul a vadhús ára a piacon csillagászati magasságokba szökött. Hogy a gordiuszi csomót miként oldották meg, nem tudjuk, de gyaníthatóan nem csúzlival.

Felhasznált irodalom:
A vadászat és a háború = Pesti Hírlap, 1916. augusztus 2.
A vadhús ára = Pesti Hírlap, 1916. augusztus 30.

Készítette: Kaba Eszter

Pesti Hírlap, 1916. augusztus 2.
A vadászat és a háború

A háborúval kapcsolatos aktuális mizériák megszaporodtak eggyel és pedig a vadászat bajaival. Nincs elég patron és puskapor, úgyhogy a vadászok most a vadászati idő kezdetén tehetetlenül állanak, mert ha nem kapnak elegendő töltényt, nem tudják levadászni állományukat, ami ezekben az időkben nemcsak sportszempontból fontos és nemcsak a vadászterületek bérlőit károsítaná meg, hanem a közélelmezést is. Széleskörű mozgalmat indítottak a vadászok, hogy az illetékes hatóságokat és a kormányt ennek a kérdésnek megoldására bírják rá. A földmívelésügyi miniszterhez és a földmívelésügyi minisztériumhoz ebben az irányban már sokan fordultak, és a földmívelésügyi miniszter kétségkívül mindent el fog követni, hogy már csak a közélelmezés érdekében is megtörténjen az, ami szükséges és lehetséges ebben az irányban.

Pesti Hírlap, 1916. augusztus 30.
A vadhús ára

Egy gazdasszony írja nekünk, hogy a vásárcsarnokokban működő vadkereskedők, akik egyúttal vágott baromfit is árulnak, szinte tüntetőleg fütyülnek arra a rendelkezésre, amely azt parancsolja, hogy az élelmicikkek árait föltűnő helyen és könnyen olvashatóan kell kiírni. Ezek az uraságok és asszonyságok csakis a baromfiak árát jegyzik ímmel-ámmal, de azt, hogy a fogolynak, a nyúlnak, a vadkacsának, az őznek mi az ára, mindegyiktől külön és szóval kell megkérdezni, amikor azután olyas összegekről tehetnek említést, amilyen nekik tetszik, az egyik érdeklődőtől ennyit, a másiktól annyit kérve. Azok a közegek, akik az árak kiírásának ellenőrzésével vannak megbízva, föltéve, hogy ilyenek is akadnak, nagyon fáradtak és kimerültek lehetnek, aminél fogva kötelességük teljesítésében akadályozva vannak. Ennek pedig a következménye csakis az lehet, hogy a vevőket az árusok egyike-másika úgy megnyúzhatja, amint neki tetszik.