A háború előrehaladtával általános lett az áruhiány, amelynek nyomán elharapódzott az áruhamisítás, az árdrágítók pedig – köszönhetően a megnövekedett keresletnek – virágkorukat élték. A méregdrága árucikkeket a lakosság nagy része alig volt képes megfizetni, a társadalom haragja egyre inkább az árdrágítók (és rajtuk keresztül a zsidók) ellen fordult. Ezen igyekezett enyhíteni a budapesti rendőrfőkapitány, Boda Dezső 1917-ben, mikor hadimunkára kötelezte azokat a népfelkelőket, akik árdrágítás miatt a bíróságok elé kerültek.
A hadimunka intézménye – az 1912-es véderőtörvény alapján – már a háború elejétől létezett, bárkit kötelezhettek erre, aki katonai szolgálatra alkalmas volt. Ugyanez a törvény azt is lehetővé tette, hogy a fegyveres szolgálatra alkalmas férfiakat meghagyják polgári foglalkozásukban, ha az a „közszolgálat” érdekeit szolgálta. Így kötelezték hadimunkára pl. a bőrös szakmunkásokat (tímárok, szíjgyártók, nyergesek, bakancskészítők) Újpesten a Wolfner Gyula és Társa Bőrgyárban, akiknek napi 12 órában kellett a hazát szolgálniuk a hét minden napján. Azaz semmivel nem jártak jobban, mint az árdrágítók, főként, hogy bérük a lakhatás és a napi kiadások fedezésére épphogy elegendő volt.

Felhasznált irodalom:
Hadimunkára viszik az árdrágítókat = Pesti Hírlap, 1917. április 1.

Készítette: Kaba Eszter