Bár a fenti címet részben egy Stahl Judit-szakácskönyvről kölcsönöztük, az alábbiakban nem jópofa, húsz perc alatt elkészíthető ételsorokat fogunk közölni, hanem hadirecepteket – és ezeknek az elkészítése, akárcsak a fogyasztása, jóval időigényesebb volt. Az élelmiszerellátás kérdése, a fogyasztás szűkülése és az áruhiány kardinális problémái voltak a háborús éveknek, ezért több írásban is foglalkoztunk már ezekkel a témakörökkel honlapunkon. Mielőtt rátérnénk a konkrét ételsorokra és háztartási trükkökre, összegezzük újra a legfontosabbakat.

A háború kitörése egyúttal a hátország berukkolását is jelentette – már 1914 őszén olyan mértékű volt a drágaság, hogy mindenki számára egyértelmű lett, az ország a gyomrán fogja megspórolni a háborús kiadásokat. A jó – aztán már csak a „jobb”, majd végül a „fogyasztható” – élelmiszereket a frontra küldték, a katonák ellátásra, akiknek biztosítani kellett a napi ellátmányt, főként meleg étel formájában. Ehhez járult még a tiszti konyha luxusa süteménnyel, gyümölccsel, pezsgővel – legalábbis a háború első éveiben. Utóbb aztán már a konzerveknek is örült mindenki, akár tiszt volt, akár tisztes, vagy csupán egyszerű közlegény. Akárhogy is, az itt felszolgált ételeket, a lovakat, a teherhordó állatokat és ezek takarmányát mind-mind a hátországban kellett megtermelni és előállítani.

A lakosság számára megmaradt élelmiszerek összegyűjtését és elosztását részben a Haditermény Rt.-re, részben a különböző központokra bízták, ehhez járult hozzá a jegyrendszer bevezetése: a lisztjegy, a tejjegy, utóbb a zsírjegy segítségével próbálták fenntartani az elosztás kényes egyensúlyát.

A módosabb középosztálybeli rétegeknek volt némi tartaléka, de legkésőbb 1915 telére ez is elfogyott, és következett a sorban állás a vásárcsarnokokban, eljött az időt rabló és idegőrlő várakozások kora: mit lehet venni aznap, amiből vacsorát lehet készíteni a családi asztalra?

Ahhoz, hogy megértsük, miért okozott sokkot a háborús konyha – főként a középosztálybeliek számára –, vessünk egy pillantást egy háború előtti szakácskönyvre: miből főztek a századelő asszonyai? A Legújabb és legteljesebb szegedi szakácskönyv (Szeged, 1903) hozzávalói között felvonultat többek között teknősbékát, csigát, osztrigát, szarvasgombát, kaviárt, narancsot, datolyát és ananászt is – csupa olyan hozzávalót, aminek jelentős része a 21. századi háztartásoknak sem mindennapos kelléke. Ha azt hisszük, ez a szakácskönyv volt ilyen kivételes, óriásit tévedünk: Emma asszony szakácskönyve 1908-ból külön fejezetet szentel az ízesítőknek, amelyben az angol és francia mustár is szerepel. Tegyük hozzá, a könyvet A Hét című hetilap olvasói receptjeiből állították össze. Nyilvánvaló, hogy ezeket a fent felsorolt különlegességeket nem fogyasztották napi szinten, de beszerzésük biztosított volt.

A háború kitörésével azonban megszűnt ez az elérhetőség. A külföldről behozott élelmiszerek, főként a kávé, a tea és a citrom pótlásáról mielőbb gondoskodni kellett, az itthon előállított alapanyagoknak sem a mennyisége, sem a minősége nem volt a régi. Már 1915 tavaszán jelent meg háborús szakácskönyv: Hogyan lehet olcsón, jól főzni? Háborús ételek. A füzetkét a főváros adta ki és ingyen osztották szét a lakosság körében. Ugyanebben az évben látott napvilágot Madzsar József szerzői közreműködésével a Takarékos főzés. Az okszerű táplálkozás szakácskönyve című munka, amit aztán újabb kiadványok követtek – bevételük egy részét kiadójuk nemes célokra, például a rokkantak megsegítésére ajánlotta fel. Recepteket a napilapok is rendszeresen közöltek, de a háborús szakácskönyvek túlmutattak ezen: ideológiai töltettel is szolgáltak pontos leírások mellé. Íróik takarékosságra intő érveiből érdemes szemezgetünk: „Hisszük, hogy az a takarékos főzés és okszerű táplálkozás, amelynek érdekében ez a könyvecske készült, a béke nyugalmas éveiben is nagy haszonnal fog majd járni, sok családot mentesít az anyagi gondoktól, s a nemzeti jövedelemben milliókra menő megtakarítást biztosít, egészségesebbé tesz bennünket és hozzájárul az élet tartamának meghosszabbításához. Most pedig, a világháború ínséges napjaiban mindnyájunknak állampolgári kötelessége, hogy pénzbeli és élettani gazdaságossággal igyekezzünk védekezni a kiéheztetés ellen, s ezzel mozdítsuk elő élethalálharcunk sikeres befejezését.” (1915) Vagy vegyük az alábbi idézetet: „Most nem az a kérdés, mit szeretünk, hanem mit lehet ennünk? Függesszük tehát fel a várva várt békeidőkig kifejlett ínyencségünket, és érjük be addig kevésbé finom, de minél táplálóbb és egyszerű élelemmel. Ez a legkisebb áldozat, amit drága Hazánkért hozhatunk!” (1916) Az üzenetek 1917-re már kevésbé voltak szofisztikáltak: „De hát meg kell barátkoznunk avval a gondolattal, hogy mi most nem azért főzünk és eszünk, hogy azt a kiválóan elkészített dolgokat élvezzük is, hanem csak azért, mert az evés létkérdés, és ennünk kell.”

 
És a receptek is követték a hozzájuk tálalt ideológia egyszerűsödését, már csak azért is, mert míg a háború első éveiben volt tojás, a végén már az sem – így 1917-ben már csak álmodozni lehetett egy igazi habos süteményről.

A fentiek tükrében a háborús háziasszonyoknak alapvetően a következő tulajdonságokat kellett magukban kifejleszteniük: takarékosság, kreativitás, elfogadás és végtelen türelem.

A takarékosságot – mind a pénzzel, mind a rendelkezésre álló javakkal – úgy véljük, nem kell különösebben magyaráznunk. Miért kellett a kreativitás? Nos, bár a szakácskönyvek garmadával tartalmaztak olyan ötleteket, amelyek az előző napi maradék (!?) felhasználásáról szóltak – így lett a paprikás krumpli aljából grenadírmars, a leveszöldségből rántott főzelékfeltét és még sorolhatnánk –, a háziasszonyi ötlettárat bőven lehetett még fejleszteni és pl. az előző napi szikkadt kenyeret felszeletelve, azt hagymás-paprikás zsiradékkal leöntve, majd egy adag forró vízzel nyakon zúdítva egyszerű kenyérlevest készíteni – ez igazán borzalmas lehetett.

Elfogadás azokhoz az ételekhez kellett, amelyeket korábban egy úrinő soha fel nem tálaltatott volna: ezekhez tartozott a pacal, a puliszka vagy éppen a rántott velő. Sőt, ez utóbbit a végén már hamisították is – zabból készítették. Türelemre pedig azért volt szüksége, hogy mindezt elviselje – a végtelen sorban állásokkal együtt.

Zárásként pedig jöjjenek a receptek – legalábbis egy kis ízelítő belőlük:

Paradicsomlekvár

A paradicsomot meg kell főzni, de a levét le kell szedni róla, hogy minél szárazabb legyen. A még megmaradó levet szitán le kell folyatni, majd áttörni. Egy kiló paradicsomhoz fél kiló cukor kell s ezzel aztán sűrűre főzni.

Muszka kenyér (édesség)

Veszünk 25 dkg lisztet, 25 dkg cukrot, 5 egész tojást, kevés apróra vagdalt cukrozott narancshéjat, citromhéjat, 3-6 szegfűszeget. Ebből tésztát gyúrunk. Kisujjnyi vastagra kisodorjuk. Kis kockákat vágunk belőle. Ezeket mandulával behintve, gyenge tűznél megsütjük.

Hamisvelő szárított zabból

5 deka szárított zabot fél liter sós vízben péppé főzünk, tűzről levéve hűlni hagyjuk, ha kihűlt 2 egész tojást, egy összevagdalt gombát, kevés borsot keverünk hozzá, ezután 4 deka forró zsírban keverés közt az egész masszát átsütjük.

Erőleves

10 deka marhamájat, 1 sárgarépát, 1 petrezselymet, 1 hagymát karikára vágunk, kevés sóval, borssal összekeverjük, 2 liter vízzel feltöltve egy óráig főzzük. Tálalás előtt 2 darab Maggi-kockát teszünk bele.

 
Felhasznált irodalom:
Draveczky Balázs: Történetek terített asztalokról és környékükről. Budapest, 1999.
Fehér Béla – Szécsi Noémi: Hamisgulyás. Hadikonyha a 20. századi Magyarországon. Budapest, 2015.
Saly Noémi: Hadiháztartás, avagy hősnők a konyhában. = A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 12. Budapest, 2011.

 
Készítette: Kaba Eszter