Az Est

Francia ármány Spanyolországban?

Spanyolország „forradalma” – illetve annak híre – 1917. október elején jutott el Az Est olvasóihoz. A tudósítás nem kínált elfogulatlan elemzést a rendkívül összetett hispániai helyzetről, hiszen mindent a világháborús részvétel szemszögéből nézett, épp ezért az események mögött az antant machinációt látta és láttatta. Igaz, nehéz is lehetett volna az árnyalt bemutatáshoz szükséges információkhoz jutni a világháború sűrűjében. A „forradalmi mozgalmat” ugyanis a szerző az antant „intervenciós” próbálkozásának tudta be, vagyis a jelszavak – a dinasztiaellenesség, az antimilitarizmus, a községi autonómia, a politikai újjászületés – és a sztrájkmozgalmak csak azt akarták elfedni, hogy a Franciaországon át pénzelt politikai csoportok belerángatják Spanyolországot is az európai háborúba.
A fentiekkel azonban a cikk szerzője három egybeeső, de eltérő gyökerű válságot mosott egybe és kínált mindenhez – az adott pillanatban érthetően egyoldalú – magyarázatot. A megemlített tényezők között azonban mindhárom elkülöníthető mozgalom megjelent.
A sztrájkok a dolgozói elégedetlenségből fakadtak, bár Spanyolország a háborús konjunktúra haszonélvezője volt: kereskedelmi mérlege is pozitívra fordult, a hadviselő felek rászorultak a spanyol exportra. A (nagy)polgárság és a munkásság azonban másképp élte meg a konjunktúrát – így az inflációtól elmaradóan emelkedő bérekkel elégedetlen munkásság nagyszabású sztrájkmozgalomba kezdett 1917-ben.
Létezett egy katonai szál (korántsem antimilitarista): a fejnehéz spanyol hadseregen belül (80 000-es hadseregre jutott egy 16 000 fős tiszti kar!) 1917-ben alakultak meg a Védelmi Tanácsok (Juntas de Defensa), amelyek a katonatisztek érdekvédelmi szervezeteként jelentkeztek, mindenekelőtt az 1916-ban napirendre kerülő hadseregreform ellen tiltakoztak, ám kezdettől fogva világos volt, hogy politikai szerepre törnek. Az Eduardo Dato vezette spanyol kormány inkább meghajolt előttük és engedélyezte működésüket. A junta majd 1923-ban, Primo de Rivera tábornok puccsa nyomán jut hatalomra.
Harmadsorban Spanyolország erősen megosztott nemzet volt. A restauráció időszaka – 1874 után – egy konzervatív/liberális kormányzati vetésforgóval és más csoportosulások – mindenekelőtt a köztársaságiak és a katalánok, valamint a szocialisták – hatalomtól való távol tartásával igyekezett fenntartani a stabilitást. Az álnok áruló, a pénzben és becsvágyában telhetetlenként ábrázolt főgonosz szerepe Romanones grófjára, Álvaro de Figueroára lett osztva, aki 1915 decembere és 1917 áprilisa között volt Spanyolország miniszterelnöke. Ez volt 1912–1913 után a második, de nem utolsó megbízatása, 1918 végén is visszatért – ha valóban a „köztársasági forradalom” híve lett volna, nemigen juthatott volna politikai szerephez az 1910-es években. Ám de Figueroa a Liberális Párt színeiben politizált. 1917-ben előbb egy liberális párttársa váltotta, de 1917 augusztusában már a konzervatív Eduardo Dato vezette a kormányt. Dato volt akkor is a miniszterelnök, amikor Spanyolország a háború első napján semlegességi nyilatkozatot adott ki. Spanyolországban a németekkel rokonszenvező konzervatív párt tartott ki a semlegesség mellett, míg a liberálisok a francia orientáció híveinek számítottak.
Az Est szerzője ennek kapcsán koccinthatott az „antant zsoldosainak” „tizennégymillió aranypénzzel” megtámogatott forradalmi kísérletének bukására. A spanyol semlegesség feladása azonban 1917 nyarán sem forgott komoly veszélyben.

Felhasznált irodalom:
Dr. Révész Antal: Spanyolország augusztusi forradalma = Az Est, 1917. október 3.

Készítette: Takács Róbert

Dr. Révész Antal: Spanyolország augusztusi forradalma.
Az Est, 1917. október 3.