Pesti Hírlap, 1914
Pesti Hírlap, 1914

Erdélyen nem segíthetett, lemondott az erdélyi királyi biztos

„Ugron Gábor, Erdély királyi biztosa (…) fölkereste Wekerle Sándor miniszterelnököt s kérte, hogy az erdélyi királyi biztosságról való lemondását fogadják el és hivatalától mielőbb mentsék föl” – írta 1918. augusztus 29-én a Pesti Hírlap. Az újságot „illetékes helyről” úgy tájékoztatták: Ugron még májusban, akkor, amikor a 48-as alkotmánypártból kilépett és ellenzéki lett, egyben királyi biztosi állásáról is lemondott, de 1918 augusztusában még nem volt meg az utódja. Erre a tisztségre állítólag gr. Bethlen Istvánt szemelték ki, de ő húzódozott annak elfogadásától.
A 48-as alkotmánypártot a 67-es és a 48-as irányzatok összeboronálásával hozta létre 1918 januárjában Wekerle. Amikor a párt májusban megroppant (mivel engedett a Tisza-féle Munkapártnak a választójogi vitában), Ugron kilépett a szervezetből. Ám a kormányfő kérésére ideiglenesen tovább vitte az erdélyi ügyeket. A királyi biztos feladatai közé tartozott, hogy helyreállítsa az 1916-os román betörés által okozott károkat, visszatelepítse a menekülteket, ami még 1918-ban is bőven adott feladatot.
„Erdély menekültjeinek nagy része még ma is hajléktalan s nem mehet vissza otthonába, mert nincs otthona, nem mehet falujába, mert nincs faluja s nincs egy födél, mely alatt az eső elől meghúzná magát.  (…) oly vonakodással és akadékoskodással csinálja az állam az erdélyi károk felbecsülését és megtérítését, ahogyan csak egy zugbiztosító társaság szokott dolgozni. (…) A szemrehányásnak és vádnak nem lehet oly erős szava, amit meg ne érdemelne a kormány Erdély ellen elkövetett mulasztásaiért.”
Az idézett Pesti Hírlap nemzeti oldalról támadta a Wekerle-kormányt és Ugront.
Ugyanakkor a román csapatok Dél-Erdélyből való 1916-os kiverése után számos románellenes megtorló intézkedés történt. Internáltak, letartóztattak, perbe fogtak számos helybélit. A Wekerle-kormány korlátozta az ingatlanforgalmat (a sajtó egyik vessző paripája volt a korban, hogy a románok felvásárolják az erdélyi birtokokat). Apponyi Albert 1917-től kultuszminiszterként az erdélyi „kultúrzóna” felállításával a román egyházi iskolák gyengítéséhez, magyar állami iskolák szervezéséhez kezdett hozzá a határszélen. 1918 júniusában Apponyi már nem támogatta Wekerlét (és nem is volt kormánya tagja), de a Wekerle-kabinet megszüntette a „kultúrzónában” 311 román felekezeti iskola 477 tanítójának „mindennemű államsegélyét”.
Székelyföldön komoly anyagi károk keletkeztek, de ezek nem hasonlíthatók a nagy nyugati vagy keleti hadszíntereken történt pusztításokhoz. Erdély némi államsegéllyel „viszonylag gyorsan kiheverte a kezdeti káosz és a pusztítás következményeit. Az ipar még prosperált (…) 1911 óta nem volt ilyen pénzbőség. Új iparágak bontakoztak ki, mint a gázfelhasználás, a dicsőszentmártoni vegyikombinát vagy Biharban a bauxit termelése.”
Ám a parasztságot valóban sújtotta a háború: beszolgáltatás, munkaerőhiány és katonai behívók. Egyre kevesebb földet műveltek meg, csökkent az állatállomány és a terméshozam is. A társadalmi feszültség óriásira nőtt, gyakorivá vált a koplalás. „A béke most már a belső robbanás veszélye miatt is sürgős lett. A válság azonban gyorsabban szélesedett ki, semhogy a kormánykörök számára egy gyors és megmentést hozó békekötésre idő maradt volna” – összegzett az Erdély rövid története.

Felhasznált irodalom:
Ugron Gábor lemondása a királyi biztosságról = Pesti Hírlap, 1918. augusztus 29.
Az elhagyott Erdély = Pesti Hírlap, 1918. augusztus 30.
Köpeczi Béla (főszerk.): Erdély rövid története. Budapest, 1989.

Készítette: Szegő Iván Miklós

 

Pesti Hírlap, 1918. augusztus 29.
Ugron Gábor lemondása a királyi biztosságról

Ugron Gábor, Erdély királyi biztosa, Gál Sándor belügyi államtitkárral tett erdélyi körútjáról hazatérve, fölkereste Wekerle Sándor miniszterelnököt s kérte, hogy az erdélyi királyi biztosságról való lemondását fogadják el és hivatalától mielőbb mentsék föl. Mint illetékes helyről közlik, az ügy előzményei a következők: Ugron Gábor még májusban, akkor, amikor a negyvennyolcas alkotmánypártból kilépett és ellenzékbe ment, politikai okokból lemondott királyi biztosi állásáról és lemondását még akkor írásban be is nyújtotta. Wekerle Sándor miniszterelnök határozott fölkérésére azonban vállalta az ügyek ideiglenes továbbvitelét mindaddig, amíg ügykörének különösen a feldúlt tűzhelyek újjáépítésére vonatkozó részét tőle valamely kormánypárti faktor át nem veszi. A miniszterelnököt elhatározásában az a törekvés vezette, hogy az Ugron Gáborra bízott fontos feladatok legalább az oly sürgős természetű részének elintézésében az ügy ártalmára szolgáló megszakítás ne álljon be. Gál Sándor államtitkár kinevezése után Ugron Gábor, hivatkozással arra, hogy most már lehetővé válik a rekonstrukciós ügyek átadása, újra kérte lemondási ügyének elintézését. A miniszterelnök most már hajlandó volt kérésének eleget tenni, csak szükségesnek tartotta, hogy előzőleg Gál Sándor államtitkár Ugron Gábor kíséretében tekintse meg a helyszínen a feldúlt tűzhelyeket és tanulmányozza személyesen az építési anyagok, valamint a munkaerő hiánya ellenére is tervszerűen és céltudatosan vezetett munkálatokat, hogy nemcsak az ügyek átadása váljék lehetővé, hanem hogy a sürgős természetű építési akció már ez út tapasztalataiból kifolyólag is minél gyorsabb ütemben legyen folytatható.

Pesti Hírlap, 1918. augusztus 30.
Az elhagyott Erdély

Ritka sajátságos tünetet lehet most észlelni Magyarországon, ami nem mindennap szokott előfordulni. Egy nagyfizetésű előkelő pozíció gazdátlanul áll. Kormánybiztosságnak nevezték eddig, de a jövőben miniszterségnek fogják címezni. És a régi gazdája menekül belőle, az új pedig nagyon kéreti magát, hogy elfoglalja. Erdély kormánybiztosi, illetőleg miniszteri állásáról van szó. Ugron Gábor lemondott az előbbiről s gróf Bethlen István nehezen vállalja az utóbbit. Minket személyi kérdések nem érdekelnek e téren sem. Ugron Gábor működését nincs tárgyi okunk dicsérni, mert Erdély ügye teljesen rendezetlen. Gróf Bethlen István személyétől is csak akkor várhatunk valami jót, ha a kormány erélyesebb föllépése megadja neki a cselekvés eszközeit. Azért nem kapnak ugyanis e miniszteri állás után, mert kellő hatáskör, anyagi eszközök és megfelelő munkaerő nélkül Erdély rekonstrukciójához hozzányúlni sem lehet.
Teljes elismeréssel adózunk annak a politikai papírgyárnak, melyet a kormány papiros-törvények tömeggyártására most berendezett, de mikor Erdély menekültjeinek nagy része még ma is hajléktalan s nem mehet vissza otthonába, mert nincs otthona, nem mehet falujába, mert nincs faluja s nincs egy födél, mely alatt az eső elől meghúzná magát, akkor a politikai ígéretek szent földjéről mégis csak jó lenne már a pozitív munka és tényleges segítség terére is átlépni. Mert ha akár kormánybiztosi, akár miniszteri formában ki is nevezik Erdély rekonstruktorát, ezzel semmit sem érünk el, ha a régi huzavonával intézik el az ügyeket. Hisz oly vonakodással és akadékoskodással csinálja az állam az erdélyi károk felbecsülését és megtérítését, ahogyan csak egy zugbiztosító társaság szokott dolgozni. Mikor építjük föl ilyen tempó mellett Erdélyt? Mikor tudjuk lakosságát beállítani a nemzeti munka gépezetébe? Mikor tudjuk biztosítani e legféltettebb országrészünk gazdasági fejlődését, nemzeti megerősödését és területi integritását? A szemrehányásnak és vádnak nem lehet oly erős szava, amit meg ne érdemelne a kormány Erdély ellen elkövetett mulasztásaiért.
Követeljük, hogy haladéktalanul fogjanak hozzá Erdély fölépítéséhez. Az egész nemzet szégyellheti magát, hogy mennyire hátra maradtunk Galícia fölépítése mellett. Hja, az osztrák képviselők elmentek a császárhoz, és az rendelkezett. Az erdélyi képviselők is megtalálhatnák az utat a magyar királyhoz. Mert úgy látszik, minden fontos dologban ezentúl egyenesen Károly királyhoz kell fordulni segítségért. A Wekerle-kabinetnek talán azért kényelmetlen a dolog, mert a katonaságnál kellene érvényesítenie befolyását s ez, úgy látszik, gyöngén áll. Bőviben van ugyanis építőanyag, fa, vas, cement, minden, ami házakhoz kell, csak hogy a katonaság rendelkezik fölötte épp úgy, mint a munkaerő fölött. S ha mindebből jutott az elpusztított Galícia újjáépítésére, talán jut Erdélynek is. Csak a kormánynak kellene erélyesen a sarkára állani. Munkaerő is van elég Magyarországon; itt van a sok cseh katona; aztán már rég béke van Romániával, Ukrajnával és Oroszországgal, de azért még mindig működik Erdélyben a katonai cenzúra, hogy legyen valami dolga a sok fölmentett úrnak. Építsenek hát a cenzor urak is Erdélyben; minden munkáskéz fogjon össze, hogy a gaz ellenség által ütött sebek végre begyógyuljanak.
Most azzal van a kormány elfoglalva, hogy cirkalmazza Erdély térképét s a vármegyék új képét rajzolgatja. Akárhogy húzgálgatják a vonalakat, a nyomorúság képe nem változik. Nem új fotográfiát kell csinálni Erdélyről, hanem befektető munkával, teremtő alapozással újra építeni. Puszta és szegény volt Erdély a román betörés pusztításai előtt is; a békében is már rekonstrukcióra szorult; hisz nem adott ennek az országrésznek semmit az állam, se vasutat, se iskolát, se ipart, se semmiféle támogatást. Évtizedeken keresztül mameluk szállításra használták az erdélyi kerületeket és senki sem törődött a székelység kivándorlásával, a magyarság eloláhosodásával, és azzal, hogy az oláh pénzintézetek hálózata kiforgatja az erdélyi földről a magyarságot. Most bezzeg dolgoznak a büntető törvényszékek a hazaárulók büntetésével; de évtizedekig hiába figyelmeztettük a kormányokat, hogy törődjenek Erdéllyel. Mit gondolnak most is az excellenciás urak: növeli a magyar állam tekintélyét a nemzetiségek előtt is a kormány indolenciája, amit a magyarsággal szemben tanúsít’? Nemcsak gazdasági, hanem politikai érdek is azt parancsolja, hogy azonnal hozzákezdjenek Erdély fölépítéséhez. Ha továbbra is az a jelszó, hogy semmit a népért, akkor majd az erdélyi magyarságnak is közvetlenül az uralkodóhoz kell fordulni segítségért s majd találunk egy királyt, aki kiadja a parancsot, fogy „Erdély szebb legyen, mint volt!”