Magyarország

„Emlékszel kicsikém, de csuda volt”? – Bűzt árasztanak és ragállyal fenyegetnek az omnibuszállomások

A rendszerváltást követően kevés történelmi munka tett szert akkora népszerűségre hazánkban, mint az amerikai magyar történész, John Lukacs Budapest, 1900 című, Magyarországon először 1991-ben megjelentetett, igazán ízes, nemesen konzervatív városportréja. Újra és újra elkapkodják az egymást követő kiadásokat az olvasók, akik előbb a posztszocialista szürkeség, majd a tarka rothadás Budapestjéből akarnak visszamenekülni a „polgári Magyarország” világába, amikor még minden jobb volt. A randi még nem azt jelentette, hogy a fiatalok egymás szájába adták a sültkrumplit a mekdöneldszben, hanem kalapos férfiak és hölgyek andalogtak a Stefánián zeneszóra, hogy „emlékszel kicsikém, de csuda volt”. Mikor csókokkal oltották a vágy tüzét „éjjel az omnibusz tetején”, miközben kajánul mosolygott a „lisztes pofájú” cinkos Hold (Heltai képe!), a százkötetes Jókai számított a középosztályi műveltségnek, és a városligeti vurstliban még nem olyan vékony palacsintát adtak, mint egy sejtmembrán. Na persze. Arról már megfeledkeznek a nosztalgiázók – és John Lukacs idealizáló munkája sem igen ad betekintést Pest Nagykörúton túli mélységeibe –, hogy a „polgári Budapesten” milyen könnyen vágták el az ember torkát, és hogy a Tabán girbegurba utcácskái sem csak „jaj de édik” voltak, hanem fertőzési gócot jelentettek. Persze a szag nem érződik a fekete-fehér fotókon, ezért kész szerencse, hogy fennmaradtak a kortársak beszámolói. A Magyarország 1916. január 16-i számában Kényes téma címmel kelt ki az Andrássy úti szarkupacok és húgytócsák övezte omnibuszállomások ellen, amelyek miatt már nem lehetett megmaradni: „az Andrássy út lakói, akik három-négyszobás lakásokért ezreket fizetnek, kénytelenek hermetice elzárkózni a levegőtől, mert ha ablakot nyitnak, az antik Dánia és az enyészet jut eszükbe”.

Felhasznált irodalom:
Kényes téma = Magyarország, 1916. június 16.

Készítette: Csunderlik Péter

 

Magyarország, 1916. június 16.
Kényes téma

 Nagyon kényes téma, de ha az ember nyáresti sétáin akaratlan is okvetlenül belebotlik, akkor nem csoda, ha végül kitér és rendet kér. Azokról az Andrássy úti omnibuszállomásokról van szó, melyeket nemcsak a kis piros táblák jeleznek, hanem hatalmas tócsák és apró dombocskák, melyek penetráns illattal töltik be a fölséges sugárút levegőjét. Ennek aztán szomorú következményei támadnak; az Andrássy út lakói, akik három-négyszobás lakásokért ezreket fizetnek, kénytelenek hermetice elzárkózni a levegőtől, mert ha ablakot nyitnak, az antik Dánia és az enyészet jut eszükbe. A hölgyek fehérbetétes, fényűzés-ellenes cipellője állandóan a legnagyobb veszélynek van kitéve; késő este a lombos külső Andrássy úton sétálók nem a lábuk alá, hanem egymás szemébe néznek. Máshol, valamennyi európai városban az omnibuszállomások megjelölésének ezt a bizarr módját közegészségügyi szempontokból mellőzik, és a csatornákon levezetik a kellemetlen tavakat és elhordják a stratégiailag is értéktelen magaslatokat. Persze, nálunk a csatornát sem arra használják, amire készült; a közlekedési eszközök mindent csinálnak, csak nem közlekednek; a liftek nem működnek, a házmesterek tyúkokat ültetnek bennük, a hivatalnokok verseket írnak és banketteznek, a községi drága lobogókat sohasem idejében tűzik ki, a csatornákat pedig nem akarják elcsúnyítani az utca szemétjével.
Majd ha valami ragály üti föl a fejét a fővárosban, akkor talán gondot fordítanak a tisztaságra; a rendszer az utólagos orvoslás eszközeit ismeri csak, mert ha baj van, az már valakinek az állásába kerülhet. Hát ne tessék türelmetlenkedni, majd csak segítségünkre jön valami jószívű ragály, és a gyönyörű Andrássy út ragyogni fog a tisztaságtól. (o. a.)