A Pesti Napló 1916. január elején feltűnően sokszor adott hírt a brit belpolitikáról. A tudósítások a sorkötelezettség bevezetéséről és az ellenzők fellépéséről szóltak, mondanivalójuk pedig félreismerhetetlen volt: Nagy-Britannia erőforrásai olyan mértékben apadnak, hogy kénytelen drasztikus megoldásokhoz folyamodni, ráadásul ez azonnal politikai válsághoz vezet, a kormány megbukik, a központi hatalmak legnagyobb örömére.
Azt már korábban is láthattuk, hogy Nagy-Britannia volt a hadviselők közül az egyetlen, amelynek hadereje nem az általános sorkötelezettségre épült. A brit politika számára amúgy is a flotta volt az első számú haderőnem, a szárazföldi alakulatokat másodlagosnak tekintették, és a brit liberalizmus képviselői az általános sorkötelezettségben az egyéni szabadságjogok lábbaltiprását látták. A háború kezdetén 250 ezer főt számláló szárazföldi haderő azonban nagyon hamar elégtelennek bizonyult, 1918-ban már 3,5 millió főt számlált, a háború alatt pedig összesen 5,7 millióan szolgáltak a hadseregben.
Bár a toborzási kampányok nem voltak sikertelenek, 1915 végére a helyzet kezdett tarthatatlanná válni. A Lord Derby vezette utolsó, 1915 októberében megkezdett toborzási kampány célja az volt, hogy a férfiak esküdjenek fel, majd lehetőleg önként, szükség estén azonban már a hadkiegészítő szervek behívójára vonuljanak be. Azt azonban kikötötték, hogy a családos férfiak csak azután kerülnek sorra, hogy az egyedülállóak már bevonultak. Az eredmény felemásra sikeredett. 840 ezer egyedülálló és 1,35 millió családos férfi esküdött fel (ők érthetően biztonságban érezték magukat), kétmillióan viszont nem adtak magukról életjelt. A havi bevonulási adatok is elmaradtak a hadsereg igényeitől. A kormány ezért kénytelen volt január 5-én beterjeszteni az egyedülálló férfiak kötelező katonai szolgálatáról szóló törvényjavaslatot.
A Pesti Napló jól érzékelte, hogy a törvény nem örvend egyöntetű támogatásnak, a Herbert Asquith liberális miniszterelnök vezette háborús koalíció bukása azonban vágyálom volt. A konzervatívok Arthur Balfour és Andrew Bonar Law vezetésével eleve támogatták a sorkötelezettséget, az íreket pedig kivették a törvény hatálya alól. A liberálisok valóban megosztottak voltak, a háborús kabinetben is szerepet vállaló Munkáspárt (Labour) pedig ellenezte azt, de 1902 és 1914 között 120 liberális és munkáspárti parlamenti képviselő vállalt szerepet olyan szervezetkben, amelyek a hadkötelezettség bevezetése érdekében léptek fel. A Labour ellenkezése – ezt a Pesti Napló különösen kiemelte, hiszen már be is jelentette, hogy három miniszterük lemond – ráadásul könnyen leszerelhetőnek bizonyult. A párton belül sokkal inkább attól féltek, hogy a sorkötelezettséget ipari munkakötelezettség követi, a munkások átvezényelhetőek lesznek bárhová (a lőszergyártásért felelős David Lloyd George későbbi miniszterelnök valóban ezt szerette volna), de elvi ellenvetésük nem feltétlenül volt. A párt Bristolban kiadott egy nyilatkozatot, amelyben elutasította a sorkötelezettséget, de ugyanakkor azt is bejelentette, hogy ha a törvény megszületik, akkor nem lép fel az eltörléséért. A pártot vezető Arthur Henderson pedig a kabinet tagja maradt.
A liberálisok megosztottsága valamivel komolyabb problémát jelentett Asquith számára. Szerencséjére azonban a törvényjavaslatot ellenző négy fajsúlyos minisztere közül hárman (köztük Walter Runciman kereskedelmi és Reginald McKenna pénzügyminiszter) nem az általános hadkötelezettséget ellenezték, csak annak gazdasági hatásaitól tartottak. Így végül csak John Simon belügyminiszter mondott le a törvény elfogadásakor.
A törvény kiterjesztését a családos férfiakra 1916 májusában még kevesebb vita kísérte. Az ír húsvéti felkelés, a mezopotámiai hadsereg elvesztése, a verduni mészárlás és a tervezett somme-i támadás miatt amúgy is egyértelmű volt: egyre több katonára van szükség. Asquith egészen könnyedén vitte keresztül az átalános sorkötelezettséget, csak 27 liberális és 10 munkáspárti képviselő szavazott ellene, az írországi képviselők pedig tartózkodtak. Nagy-Britannia pedig belépett a tömeghadsereg korába.
Felhasznált irodalom:
Az általános védkötelezettség Angliában = Pesti Napló, 1916. január 1.
Asquith beterjesztette a véderőjavaslatot = Pesti Napló, 1916. január 7.
Megszavazták az angol védkötelezettséget = Pesti Napló, 1916. január 8.
George Q. Flynn: Conscription and Democracy. The Draft in France, Great Britain and the United States. London, 2002.
Matthew Johnson: Militarism and the British Left 1902–1914. Houndsmills, Basingstoke, 2013.
John Grigg: Lloyd George: From Peace to War 1912–1916. Los Angeles, Berkeley, 1985.
Készítette: Egry Gábor
