„Sárga arcát és elefántfejre emlékeztető koponyáját borzongva nézték az emberek,” „olyan volt, mint amilyent a Nemzeti Park elvarázsolt kastélyának homorú tükre mutatott, ha egy feltűnően nagy arcú ember belenézett” – jellemezte Tarján Vilmos a kalandos életű Van Von Dzsiút, akire ennek ellenére szelíd tekintetű gólemként emlékezett Az Est újságírója. Igaz, a nagydarab pandamackó féltékeny típus volt, így ha valaki fiatal magyar feleségére célozgatott, előkerült a revolvere is.
Mindezt annak kapcsán jegyezte meg Tarján, hogy a mindössze 21 éves özvegy, akit Pozsonyban a cirkuszi produkcióval oda ellátogató Dzsiu megszöktetett, majd magával vitt a cirkusz amerikai turnéjára és végül Buenos Airesben feleségül is vett, azzal állított be a szerkesztőségbe, hogy urának holttestét ellopták.
Az ügy nemcsak arra vet fényt, hogy milyen sajátos sorsok, különös figurák éltek a század eleji Budapest társadalmának peremén, hanem arra is, hogy milyen sors várt rájuk betegség vagy halál esetén. A díjbirkózóként budapesti orfeumokban fellépő Dzsiuról ugyanis az a hír járta – özvegye is ezt állította –, hogy gazdag ember, akinek orosz és kínai birtokai vannak, szállodatulajdonos az orosz fővárosban. A kórházban azonban szegényen került be, ahol aztán hasnyálmirigyrákot állapítottak meg nála, és meg is műtötték a mai Nagyvárad – az akkori Mihálkovics – téren álló Szent István kórházban.
A betegsége ellenére is farkasétvággyal zabáló férfi testét az asszony szerint oroszok vették meg, ám Az Est újságírója kiderítette, hogy a valóság sokkal prózaibb, ám egyben rávilágít arra, mi történt a minden vagyon nélkül elhunytak földi maradványaival. A férfi testét természetesen nem vitték vagy csempészték át az ellenséges államba, hanem a kórházi boncolás után – amelyet a különleges testre való tekintettel számos orvos megtekintett – Buday Kálmánhoz szállították át, aki a csontvázat és a koponyát tudományos célból preparálta. Buday a hazai orvostársadalom elismert személyisége volt ekkor, 1913-tól ő vezette a Budapesti Egyetem I. sz. Kórbonctani Intézetét. Később a Magyar Pathológusok Társasága és a Budapesti Orvosegyesület is elnökévé választotta.
Talán akkor is így történt volna, ha az özvegy megjelenik a kórházban a férje halála után. Azonban a kórházi értesítésre nem reagált, így a kínai artistát az ún. „gratis temetésben” részesítették. Az ingyenes temetést azon személyek esetében biztosította a főváros, akik nem tudták megfizetni a legegyszerűbb szertartás költségét sem. Az Est egy hónappal később egy hatgyermekes családanya halála kapcsán összegezte, hogy mennyibe is került Budapesten a legolcsóbb temetkezés. A 180 korona 20 fillért kitevő összegből a legnagyobb tételt az 55 koronás kétlovas fogat és az 50 koronás egyszerű fakoporsó tette ki. 16,20-at kértek el a beszentelésért, 15-öt a fekete szemfödélért, 10 koronát a ravatalozásért, 8 koronát a mosdatásért-öltöztetésért, 8 koronába került a sírkereszt is. Fizetni kellett ezen felül a sírhelyért, a koporsóba tett matracért, a fejvánkosért, a koporsó feliratozásáért, és a halottvivőknek is járt 2 korona.
A gratis temetéshez azonban ilyesmik nem jártak. Ezt a temetkezési módot a kerületi elöljáróságoknál lehetett kérvényezni, és pozitív elbírálás esetén a kerület ingyentemetési utalványt adott a rászorulóknak. Az ilyen temetés a legkisebb ceremónia nélkül zajlott le, a holttesteket közös „ládába” helyezték el, majd közös sírba engedték le. Így egy sírhelyre akár 5-6 holttest is került. Ez történt a kínai díjbirkózóval is, akinek preparáció utáni maradványait (gyakorlatilag a lágy részeit) ilyen helyre temették, ezért nem találta a rákoskeresztúri temetőben a sírt, illetve a fejfát az asszony.
Felhasznált irodalom:
Fényes László: A legegyszerűbb temetés = Az Est, 1917. március 11.
Tarján Vilmos: A kínai gólem = Az Est, 1917. február 11.
Budapest Képes Lexikonja. Szerk.: Hell Lajos. Budapest, 1940.
Készítette: Takács Róbert
