Gyóni (Áchim) Géza és testvére, Áchim Mihály sírja a krasznojarszki temetőben

Csak egy éjszakára?! – A Gyóni Géza-jelenség

Mi lehet az oka annak, hogy egy 99 éve halott, az első világháborúban fogságba esett és onnan soha haza nem térő, az irodalmi kánonba be nem került költő, nevezetesen Gyóni Géza emléke még mindig ennyire foglalkoztatja a korszak iránt érdeklődőket? A Csak egy éjszakára… szerzője eleinte háborús propagandába illeszkedő, majd háborúellenes verseket írt, Przemyśl eleste után került orosz hadifogságba, ahol testvére, Áchim Mihály halála után beleőrült és bele is halt az érzelmi veszteségbe. Ez önmagában is elegendő lenne egy kultuszhoz, hiszen a hazai irodalom valósággal ki van hegyezve az élete virágában, titokzatos módon elhunyt fiatal költőkre: gondoljunk Petőfire vagy akár József Attilára. De Adyt is ide vehetnénk, noha ő már nem volt olyan harmatosan fiatal (41 éves), és a halálának körülményei sem voltak annyira titokzatosak (közvetetten vérbaj okozta), de olyan remekül festett halotti ágyán, ahogyan rajta kívül valószínűleg senki. Visszakanyarodva eredeti kérdésünkhöz: Gyóni esetében mi váltotta ki ezt az elképesztő rajongást?

1. lépés – Halál a fogságban

Gyóni a háború kitörése előtt is írással kereste kenyerét. Számos újságnak dolgozott és közben két helyi lapot is szerkesztett: az Alsódabas és Vidéke címűt és a Dabas és Vidékét. Rendszeresen publikált a fővárosi lapokban és 1914 előtt is jelent meg verseskötete. A háború kitörésekor őt is elkapta az „augusztusi láz”. Költeményeiben rendre szembeállította magát mint bevonult költő-katonát az otthon maradt, gyáván meghúzódó „kis intellektüellekkel”. A lövészárokból írott versei rakétaként röpítették a csúcsra, a hazafiasság egyik megtestesítője lett. Különcségét az is fokozta, hogy az ellenség által körülzárt Przemyśl várából írta hadikölteményeit, az alábbi tónusban:

Magyar katonák dala

Lángoló vörösben
Lengyel hegyek orma.
Látlak-e még egyszer
Szülőfalum tornya?
Kinyilik-e még rám
Egy kis ablak szárnya?
Meglátom-e magam
Egy szelid szempárba?

Vigye a levelem
Bugó galamb szárnya,
Az én édesemnek
Szép Magyarországba.
Mondja el fenszóval:
Semmi bajom nincsen.
Mondja el halkabban:
Megszakad a szivem.

Mondja el fenszóval:
Erdei haraszton
Édes-csöndes álmát
Fegyverben virrasztom.
Mondja el halkabban:
Járok piros vérben;
Esti harangszókor
Imádkozzon értem.

Viszi már levelem
Búgó galamb szárnya
Hozza is a választ
Kilencednapjára:
Esti harangszókor
Talpig hófehérben
Gyönyörű virágszál
Imádkozik értem.

Járhatok már, pajtás,
Térdig piros vérben:
Az én édes párom
Imádkozik értem.
Vissza is imádkoz
Az ég meghallgatja:
Ha nem karácsonyra,
Virágvasárnapra.

[1914] (Szeptember)

A vers hangvételét látva talán nem lehet azon csodálkozni, hogy Gyóni nem lett a Nyugat oszlopos költője. Ellenben Fenyő Miksa vitriolba mártotta a tollát – és ki hibáztatná érte? –,  mikor 1915-ben kritikát írt az „ágyúdörgés közben született remekművekről” a lap hasábjain. A verseket „a várőrség [t.i. Przemyślé] kedves olvasmányainak” nevezte, és ez még a legpozitívabb jelző, amit használt. Ennél jóval gyakoribbak „a középszernek szinte iskolai példája Gyóni kötete, mindenféle vers akad benne, csak eredeti nem” típusú mondatok, és persze Fenyő azt sem állja meg, hogy egy bekezdést ne szenteljen a Rákosi Jenő által gerjesztett Ady–Gyóni vitának, Ady költészete mellett téve le voksát. És hogy Ady mit gondolt Gyóniról? Íme:

Kedves, fiatal barátom,

Gyóni (Áchim) Géza sohase volt költő, s nem is lesz. Ezt még egy világháború sem tudta megcsinálni. Fiatal újságírószimattal s kényelmetlenül kényelmes helyzetében transzponálta igaz poéták formáit s hangulatait. Természetesen elsősorban engem bányászott ki, de szerencsére nem jó bányász… Csak annyi ő, mint a háborús revük szerzői. Hadd éljen szegény, s ha hazakerül, hadd élhessen meg e szörnyű háborúból, mely annyiunk életét vette el, vagy tette tönkre.

Üdvözli szívesen
Ady Endre

Az irodalmi vitának csak még nagyobb tápot adott, mikor Gyóni 1915 tavaszán több tízezer társához hasonlóan orosz hadifogságba esett és a nem túl közeli Krasznojarszkba került. Rövid ideig tartó raboskodásáról és halálának körülményeiről több változat is napvilágot látott, a valóság valószínűleg nem volt annyira színes, mint ahogy az a memoárokban fennmaradt. Az alábbiakban a Mészáros Vilmos (az 1930-as években többek között ő is szorgalmazta Gyóni hamvainak hazahozatalát, erre a későbbiekben még visszatérek) által közölt verziót ismertetem. Gyóni kedélyének romlását Mészáros egészen 1916 őszére vezeti vissza, mikor a költő egyik színésznő ismerősének házasságáról [titokzatos szerelem?] értesült. A melankólia a fogolytáborokban nem volt egyedi jelenség, a bezártság Gyónit ugyanúgy megviselhette, mint többi fogolytársát. A mélabús költő verseiből elveszett a „hazafias lelkesedés”, ennek utolsó tanújelét 1917 tavaszán adta, mikor a március 15-i ünnepségre „Kokárda” címmel verset írt. Ekkor történt, hogy testvérével, Áchim Mihály főhadnaggyal és Tscheik Antal festőművésszel együtt egy kicsi, a tábor szélén álló, tüdővészesek számára fenntartott pavilonba költözött. Gyóni testvére ekkor már nagyon rossz állapotban volt, 1917 júniusában súlyos tüdőgyulladással kórházba került és néhány nappal később meghalt. Gyóni voltaképpen beleőrült testvére elvesztésébe, „bizonytalan járással, ólmos arcszínnel és a fekete szemében lobogó zavaros lánggal” bolyongott a tábor területén, semmilyen táplálékot nem vett magához. Kórházba vitték, ahol az volt a rögeszméje, hogy ő tisztiszolga és vizet kell hordania. Egy óvatlan balesetből kifolyólag ráesett a fürdőszoba kályhájára és összeégette magát, majd rövidesen meghalt. Testvére mellé temették „kivételes pompával” és a holttest derekára erős vasövet tettek, rajta Gy. G. betűkkel, hogy maradványait akár évtizedekkel később is agnoszkálni lehessen.

Gyóni halálhíre bekerült a magyarországi sajtóba, általános részvétet keltve. A lapok közül a Vasárnapi Újság nekrológjában került elő újra az Ady–Gyóni vita, és a cikk írójának volt egy egészen különös, jövőbe látó mondata: „…majd ha a háború anyagához nyugodtan és kellő távlatból lehet hozzászólni, sorra fog kerülni a Gyóni-probléma is, amely mindenesetre sok érdekes anyagot tud adni azoknak, akik a háború néphangulatainak változását s általában az irodalmi siker tömegpszichológiai tényezőit kutatják.”

2. lépés – Hozzátok haza Gézát!

Hogy az újságírónak mennyire igaza lett, azt az 1920-as és 1930-as évek történései ékesen bizonyítják. Gyóni Csak egy éjszakára… című verse 1923-ban az oxfordi egyetem által Európa valamennyi országában meghirdetett irodalmi verseny első díját nyerte el. Mindeközben tucatszámra jelentek meg az orosz hadifogságban töltött évekről szóló memoárok – és hogy, hogy nem, szinte valamennyinek az írója személyesen ismerte Gyóni Gézát, vagy ha ő nem is, de a barátja biztosan (ha meg ő sem, legalább hallottak róla). 1921-ben megalakult a Gyóni Géza Társaság, melynek célja a költő hamvainak hazahozatala volt, elnöke pedig az a Balogh István, akit Mészáros visszaemlékezésében Gyóni „hű csatlósának” nevezett. A társaság hosszú éveken át társadalmi összefogással gyűjtött össze néhány ezer pengőt, hogy halálának 20. évfordulójára hazahozzák a maradványokat. Mészáros járt is Krasznojarszkban, de küldetése nem volt eredményes, nem sikerült elindítania az exhumálást. Tegyük hozzá, éppen a legrosszabbkor próbálkozott: 1938-1939 a sztálini tisztogatások csúcsidőszaka volt. A II. világháború újra „felfedezte” magának Gyónit, ekkor verseinek nacionalista jelzőit hangsúlyozták. A Nyugat Gyónihoz való viszonya is megváltozott: immár az egyetlen valamirevaló költő lett, akit Ady-tanítványnak lehetett nevezni. Persze ekkor is akadtak más hangok, mint például Karinthyé.

Karinthy Frigyes
ÍGY ÍRTOK TI

Gyóni Géza: Harctér

Ágyuk ugattak és a golyók fügyültek,
Fejünk fölött hollók, varjuk összegyűltek,
Véres magyar virtus a nagy eget vívta,
Előre, előre!… lelkünk a kürt hívta,
Imádságos lelkem rebegte e szókat:
Verje meg az isten a pesti írókat!

Hej, te cudar muszka, az anyád csodáját!
Megemlegeted ám szittya-istenfáját!
Véres fejjel szaladsz az anyádho’ vissza,
Testedet, lelkedet aszu-föld felissza,
Szemem vérbeborul, puska-ágyú ugat…
Hej, gaz Fenyő Miksa, Ignotus és Nyugat!

Nyim-nyám embereknek nincsen itten helye
Csakha helyén szíve és szívén a feje,
Száz lelke ha volna a cudar muszkának,
Agyba veri aztat agya a puskának,
Édes szép hazámat nem hagyom elveszni,
Kéne má’ a versem Új Időknek? Ezt ni!

Rohamot fuvatnak… Szívem nagyot dobban…
Rohanó katonák… csak előre, jobban…
Ott a muszka… ott… ott… csak neki… előre…
Kiugrom hát én is… megbotlom egy kőbe,
Agyam elsötétül… kardot rántok… hörgök…
Nesze… nesze… nesztek…

Nesze Ady… Nesze Babits… nesztek, nyavalyás
Pesti ujságírók, kritikusok,
Vigyen el az ördög!

Gyóni Géza portréja (Forrás: wikipedia)
Gyóni Géza portréja (Forrás: wikipedia)

 
3. lépés – Szocialista életképek: a Gyóni-kultusz Dabason

Arról nincsenek információink, hogyan alakult a Gyóni-kérdés közvetlenül a második világháború után, de a szocializmus kitermelte a maga Gyóni-képét.

Bő húsz éve, a Petőfi Irodalmi Múzeum kultuszkutató konferenciáján rendkívül érdekes előadást tartottak a Gyóni Géza-kultusz dabasi kialakulásáról az 1960–70-es években. Az előadó, Takács Olga évekig dolgozott a település könyvtárában, így hellyel-közzel maga is része volt az eseményeknek. Véleménye szerint a lokálpatriotizmus, és az, hogy a költő szülőfaluja, Gyón 1966-ban Dabas egyik kerületévé lett (így el is tűnt a térképről), egyik katalizátora lehetett a kultusz kialakulásának: hiszen ha Gyóni, aki Áchim Géza néven született, felvette a falu nevét, akkor a költő emlékének ápolása a falu önállóságának emlékét is megőrizheti. A Gyóni-imádat kialakulásának közvetlen okául azonban egy könyvtáros gyűjtőmunkáját nevezte meg, aki a költő 1959-ben megjelent kötetéből több példányt szerzett be, juttatva azokból a helyi iskoláknak, hivataloknak, művelődési intézményeknek. Felhívással fordult a környékbeliekhez, Gyóni személyéhez valamiképp köthető emlékek után kutatva. A gyűjtés végül éveken át folyt, a könyvtárban az óriási gyűjteményt utóbb külön katalogizálták, rendezték. És ezzel akarva-akaratlanul elindított egy lavinát: évenkénti szavalóverseny az iskolákban kötelezően választott Gyóni-verssel, a szülői ház rendbehozatala, Gyóni nevét viselő iskola, őrs, úttörőcsapat, helybéli pedagógusoknak szakdolgozati téma, Gyóni-vetélkedők, képzőművészek által készített különböző minőségű portrék, a versek zenés feldolgozása – talán csak a Vörös Október TSZ maradt úgy, ahogy volt. 1974-re – Gyóni születésének 90. évfordulójára – a helyzet egészen a Gyóni Géza Emlékmúzeum létesítéséig „fokozódott”. A múzeumnak a valaha Dinnyés Lajos miniszterelnök tulajdonában lévő kúria adott otthont, ahol egyesek bánatára nem átallották Dinnyés Lajos hagyatékát is bemutatni a Gyóni-életmű mellett.

Ekkor újabb kísérletet tettek a hamvak hazahozatalára – ami, ha sikerül, megkoronázta volna a helybéliek ügybuzgóságát –, de a szovjetek a megkeresésre azt válaszolták, hogy a krasznojarszki városi vízierőműhöz szükséges víztenger 1970-ben elnyelte a valaha volt fogolytábor helyét a mellette lévő temetővel együtt. [Ezt cáfolja Kovács László, lásd a felhasznált irodalmat – K.E.] Így maradt az utolsó nagy dobás: 1984-ben elkészült a Gyóni-monográfia, és a költő születésének centenáriumi évfordulóját többnapos (!) országos rendezvénysorozat koronázta meg.

És… ekkor kipukkant a lufi. A helybéli kultusz mára semmivé foszlott, a múzeumot felszámolták, a helytörténeti anyag jelentős része eltűnt, Dabason ma csak utca és egy általános iskola őrzi Gyóni nevét. A jelenség mindenesetre nem egyedi, hiszen, ha belegondolunk, minden településnek megvan a maga „sztárja”, így Fürednek Jókai Mór, Badacsonynak Szegedi Róza, Fótnak Fáy András. Az, hogy a voltaképpen mesterségesen gerjesztett hírnevet meddig és milyen módon sikerül életben tartani, nagyban függ a helyi „híresember” értékétől.

Hogy mit jelent Gyóni ma? Rövid nyomozás (és néhány kattintás) után derült ki: Gyóniról 2010 és 2016 között mindössze hét rövid lélegzetvételű írás jelent meg a hazai sajtóban. Születésének 130. évfordulója nem rázott meg különösebben senkit, csupán verseinek egy részét adták ki újra, de még a kétezres évek elején. És mi lesz jövőre, a halálának centenáriumán? Gyaníthatóan újabb lufik, emléktáblák és megható megemlékezések, aztán… az enyészet.

Csak egy éjszakára…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– – Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

(Przemysl, [1914] november)

 
Felhasznált irodalom:
Bóka László: Gyóni Géza összes versei = Nyugat, 1941/8.
Egy magyar bárd sorsa = Vasárnapi Újság, 1917/35.
Fenyő Miksa: Lengyel mezőkön, tábortűz mellett. Gyóni Géza versei = Nyugat, 1915/21.
Gyóni Géza drámája = Pesti Hírlap, 1937. június 26.
Gyóni Géza utolsó napjai Krasznojarszkban = Függetlenség, 1936. október 11.
Kovács László: Gyóni Géza földi maradványainak sorsa = Hadtörténelmi Közlemények, 121/1.
Megsemmisülés fenyegeti Gyóni Géza hamvait = Pesti Napló, 1936. április 24.
Mészáros Vilmos: Emlékeim az I. világháborúból. Przemysl ostroma. Toloncúton Szibériába. Győr, 2003.
Takács Olga: Gyóni Géza kultusza szülőföldjén a hatvanas-hetvenes években = Tények és legendák, tárgyak és ereklyék. Szerk.: Kalla Zsuzsa. A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 1. Budapest, 1994.

 
Készítette: Kaba Eszter