A császár és király mint vadász Wenzl Weis 1910-es fotóján (Wikipedia)

Akit Metternich és az aludttej konzervált – Ferenc József portréja

100 éve, 1916. november 21-én halt meg Ferenc József. Erre emlékezve egy négyrészes cikksorozatot indítottunk, amelyben különböző nézőpontokból idézzük fel a császár és király életét és uralkodását. A harmadik részben a Kaiser szalámi arcának személyiségét fektetjük a történetírás kanapéjára.

1905-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia hadgyakorlatán egy kezdetleges páncélautót mutattak be az akkor már 75 éves Ferenc Józsefnek, az uralkodó azonban leállítatta az ígéretes fejlesztést, mivel „csak megijednek tőle a lovak”. Mivel az első világháborút a nyugati frontot áttörő páncélosok bevetése döntötte el később, felmerül, hogy ballaszt volt-e Ferenc József a birodalmán, vagy éppen az ő tekintélye tartotta össze azt, amely a halála után két évvel szét is esett?

A tizennyolc évesen, 1848 végén trónra kerülő Ferenc József (1830–1916) szokatlanul magas életkort, 86 évet ért meg egy olyan korban, amelyben a világ rengeteget változott: megszületésekor alighogy elindult az első gőzmozdony a Stockton–Darlington vonalon, halálakor már repülőgépek száguldoztak a La Manche-csatorna fölött. Az „Isten kegyelméből uralkodás” bűvkörében nőtt fel, élete utolsó évtizedeiben azonban már általános, egyenlő és titkos választójogot követeltek a munkások. Rugalmas államférfinek kell lennie annak, aki ha kell, hajlik, hogy ne törjön bele az ennyire viharosan változó időkbe. A Ferenc József és a magyarok „házasságáról” könyvet író Gerő András szerint azonban az uralkodót nemhogy nem készítette fel a neveltetése a változásokra, hanem kifejezetten azt sugallta neki, hogy „a világ rendje örök, és a legnagyobb tartást az jelenti, ha nem is akarunk ezen változtatni”.

Eduard Klieber Ferenc József-portréja 1853-ból (Wikipedia)
Eduard Klieber Ferenc József-portréja 1853-ból (Wikipedia)

 
A fiatal Ferenc József politikai nevelője ugyanis nem más volt, mint Metternich, akivel vasárnaponként a kormányzás tudományáról és művészetéről beszélgetett. Tőle kapta a legfontosabb „szellemi poggyászt”, azt a birodalomvezetési axiómát, hogy a non movere a helyes politika, mert a világ rendjét a változás fenyegeti. Ezért az uralkodó kötelessége, hogy megvédelmezze népét a francia forradalom eszméitől, a szabadságtól, egyenlőségtől és testvériségtől, mivel azok olyan vágyakat keltenek az emberekben, amelyeket lehetetlen teljesíteni, márpedig ennek csak felfordulás lehet a vége.

Metternich vasárnapi leckéi mellett Ferenc József a Habsburg-főhercegeknek kijáró nevelést kapta: ők nem iskolában, hanem magánúton tanultak 6–7 éves koruktól 20–22 éves korukig, nevelési rendjüket még Mária Terézia alatt alakították ki. Mindenekelőtt a harcászatban és a hadászatban kellett kiképezni a trón várományosait, hogy a legalacsonyabb szinttől a legmagasabbig mindent megtanuljanak: közkatonaként kezdtek gyakorlatozni a hadseregben, ahol az árokásástól sem kímélték őket, így jutottak volna el oda, hogy 20–22 éves korukban komolyabb stratégiai képzést is kapjanak. De Ferenc József esetében erre már nem került sor, mivel fiatalon trónra lépett, márpedig uralkodót már nem oktattak. Ennek következtében Ferenc József egy bizonyos szinten, a kisebb alakulatok vezetésénél megrekedt. Gerő András hangsúlyozza, hogy az uralkodó ugyan nagyon vonzódott az egyenruhákhoz, de azt már nem tudta, hogyan kéne elvezetni egy hadsereget.

A Habsburg-házban nagy fontosságot tulajdonítottak a nyelvi képzésnek: egy főhercegnek a birodalom minden fő nyelvét – magyar, cseh, olasz – meg kellett tanulnia, ehhez jött még a diplomácia és a társasági élet nyelve, a francia, továbbá a klasszikus műveltség sine qua nonjának számító latin, ógörög, és mélyen vallásos család tagjaiként még valamennyit tudniuk kellett héberül is. Ferenc József hétéves korától, heti két órában tanult magyarul, és egész jól elsajátította. A németül rosszul tudó Bánffy Dezső magyar miniszterelnöknek még azt is felajánlotta, hogy magyarul tárgyalják meg hazánk ügyeit az uralkodói audiencián.

Népeinek nyelve mellett egy főhercegnek ismernie kellett a birodalom országainak földrajzát, és hasonlóan nagy hangsúlyt fektettek a közjogi ismeretekre, hogy az egyes országokban és tartományokban mit engedhet meg magának az uralkodó és mit nem. Ferenc József azonban úgy került a trónra, hogy a magyar közjogot még nem tanulta.

Egy emberről nagyon sokat elárul, hogy milyen szórakozásban leli kedvét, úgyhogy érdemes Ferenc József „játékaira” is egy pillantást vetni. Legfőbb szórakozása a lovaglás volt – egészen 84 éves koráig! –, már gyerekként kapott egy pónilovat, emellett imádott rajzolni. A rajzaiból szintén fontos következtetéseket tudunk levonni: Ferenc József képeiben semmi elvontság nincs, csak a részletek iránti érzékenység. Le tudott rajzolni „egy” lovat, de „a” lovat nem. Harmadik hobbijaként a színjátszást emelhetjük ki – későbbi szeretője, Schratt Katalin is színésznő volt –, de a színházat tekintve is meglehetősen korlátolt ízlése volt az uralkodónak: azokat az életképszerű darabokat szerette, amelyeknek egyszerűek voltak a karakterei és nem volt nehéz a befogadásuk, mert nem kellett sokat gondolkodni az üzeneten.

Az uralkodó „szellemi poggyászát” összegezve azt mondhatjuk, hogy Ferenc József azt tanulta meg a nevelőitől, hogy az uralkodás két pillére a „büro” és a „bajonett”, az uralkodóhoz hű hivatalnoksereg és a hadsereg. A kizárólag „Istennek felelős” uralkodót nem érdekelte olyan földi hívság, mint a népszerűség. E világképnek megfelelően vezényelte le az élete meghatározó, egyenesen traumatikus élményének bizonyuló, a túlzott jogkövetelés következményének betudott 1848–1849-es forradalom és szabadságharcot követő megtorlást. Mind a 19 éves Ferenc József, mind Haynau hitte, hogy ők valójában jót tesznek a magyarokkal, hiszen kiirtják a „lázadás szellemét” – bár a megtorlás legfőbb motorja, a hobbiként hullákat boncolgató Schwarzenberg miniszterelnök azért nem volt mentes a szadisztikus hajlamoktól.

Az 1849 utáni megtorlás a mai napig problémát okoz Ferenc József megítélésében, és ebben a tekintetben újra és újra előkerül a Kádár János-analógia. 1849 után még sokáig „felkent gyilkosnak” nevezték a magyar illegális röpiratok az időskorában „Ferenc Jóskává” szelídült uralkodót, aki soha nem bánta meg 1849-es tetteit. Ferenc József egész életében ápolta azok emlékét, akik a Habsburg-házért estek el a szabadságharcban. Nem Gustav Klimt képeivel dekoráltatta ki a maga hálószobáját – hiszen Klimt munkássága kifejezetten Ferenc József ellenében jött létre –, hanem a Lánchidat felrobbantani akaró Alnoch és a magyar szabadságharcosok ellen Budát védő Hentzi portréival, amint azt olyan szépen bemutatta a Ferenc József bizarr díszítésű hálószobáját leíró Hanák Péter.

A szabadságharc leverése után Ferenc József nem bosszúból vezetett be önkényuralmi rendszert Magyarországra, hanem mert úgy gondolta, hogy ez a helyes. Jelentősebb változást az életében a Sisivel kötött, legendássá váló házassága hozott. A házassághoz külön egyházi engedély is kellett, mivel a bajor Wittelsbach Erzsébet (1837–1898) személyében az unokatestvérét vette el. Eredetileg Erzsébet nővérét szánták az uralkodónak, de ő szembemenve édesanyja, Zsófia főhercegnő akaratával, a húgot vette el 1854-ben. Ekkor Erzsébet még nem volt tizenhét éves, még növésben volt, amikor az elkövetkező négy évben három gyermeket szült – köztük a „Habsburgok Hamletjét”, a később öngyilkosságot elkövető, érzékeny és liberális Rudolfot –, amely rettenetesen megterhelte mind a testét, mind a lelkét. Ráadásul a szabadságvágyó Sisit lehetetlenül szűk keretekbe szorította a bécsi Burgban érvényben lévő, századokról korábbról megmaradt, mindent leszabályozó spanyol etikett. Ráth-Végh István kényszeresen gyűjtötte a spanyol etikett betartásából adódó különös eseteket, például akadt olyan európai hercegnő, aki azért kapott lángra, mert éppen nem volt jelen az udvaronc, akinek felhatalmazása volt őt arrébb húzni a kandallótól. Erzsébetnek csak a lábát nyomorította meg, hogy a spanyol etikett miatt minden nap új cipőt kellett húznia, ami annak rendje s módja szerint szépen fel is törte a lábát.

Ferenc József családja körében (Wikipedia)
Ferenc József családja körében (Wikipedia)

 
Erzsébet egészen Gödöllőig menekült a spanyol etikett és a még árnyékában is súlyos, szigorú anyós, Zsófia főhercegnő elől. Amikor csak tehette, távol volt Bécstől. Ennek köszönhetően az uralkodónak nélkülöznie kellett a meghitt, család hangulatot, bár nem mintha igényelte volna: megint csak Gerő Andrásra hivatkozhatunk, aki szerint Ferenc Józsefnek meggyőződése volt, hogy az uralkodás együtt jár a magánnyal, mivel idejét a számára ismeretlen „alattvalók” javára áldozta. Emiatt a saját gyermekeivel is alig érintkezett, és ha igen, az a tragikus sorsú Rudolf esetében komoly összezördülésekhez és még károsabb elfojtásokhoz vezetett. Az egyetlen ember, akit igazán közel engedett magához Ferenc József, későn született kislánya, Mária Valéria volt. A Genfben meggyilkolt édesanyja halálhírét is ő közölte apjával, miután engedélyt kapott a megszólalásra. Mária Valéria naplója szerint apja felállt az íróasztala mellől, odament Mária Valériához, megölelte és azt mondta: „engem a sors semmitől sem kímél meg”. Majd dolgozott tovább.

A munka határozta meg Ferenc József életét, aki az ideáltípusa volt a katonásan fegyelmezetten dolgozó hivatalnok-uralkodóknak. Nyártól vagy téltől függően hajnali négy vagy öt órakor kelt, és a megelőző napról hátramaradt ügyek rendberakásával kezdte a munkanapját. Nagyon keveset reggelizett, jellemzően aludttejet, mert azt hallotta édesapjától, hogy aki aludttejet eszik, sokáig fog élni. Utána megkapta a polgári és a katonai jelentéseket, melyekkel egész délelőtt elfoglalta magát, egy szerény ebédet követően délután intézkedésekkel, rendeletekkel foglalkozott és hivatali vendégeket fogadott. Este hat óra körül tartotta a fő étkezését – amely nem jelentett nagy örömöt a vendégeknek, mivel Ferenc József katonásan, gyorsan evett, és a spanyol etikett értelmében, ha az uralkodó abbahagyta az étkezést, mindenki másnak is be kellett fejezni a falatozást. Korán lefeküdt, és csak egy esetben engedélyezte, hogy felébresszék éjszaka, ha kegyelmi kérvény érkezett. Ebből a rutinból csak a kedvenc időtöltésének számító hadgyakorlatok és az elmaradhatatlan vadászatok ragadták ki.

Ferenc József jellemén és életstílusán nem változtatott, hogy az addigi „önkényuralkodóból” 1867-ban alkotmányos monarcha lett. Mindvégig meggyőződése maradt, hogy hatalmát nem a népakaratnak, hanem Isten kegyelmének köszönheti, és hogy csak a hivatalnokaiban és katonáiban bízhat. Persze nagyon sokáig a „rebellis magyarok” sem akarták elfogadni őt uralkodójuknak, csak akkor kezdték szívükbe zárni Ferenc Józsefet, amikor megöregedett és még családi tragédiái – fia és felesége elvesztése – is ránehezedtek a birodalomvezetéstől amúgy is roskadozó vállaira. Amikor 1914-ben kitört a világháború, azt énekelték a magyar utcákon, hogy „Ferenc József azt üzente, elfogyott a regimentje”, és ennél többet nem is kívánhatott volna az uralkodó attól a magyar néptől, amelynek Kossuth Lajos volt az istene.

 
Felhasznált irodalom:
Gerő András: Ferenc József, a magyarok királya. Budapest, 1988.
Gerő András: Képzelt történelem. Fejezetek a magyar szimbolikus politika XIX–XX. századi történelméből. Budapest, 2004.
Hanák Péter: Ferenc József hálószobája = Budapesti Negyed 22. (1998/4.) 177–183.

 
Készítette: Csunderlik Péter