Gabriele D'Annunzio Forrás: commons.wikimedia.org

„Aki a háború himlőjével beoltotta az olasz népet”: D’Annunzio

Gabriele D’Annunzio (1863–1938) olasz költő, újságíró és háborús nemzeti hős is egyben. A modern propaganda mestere, az olasz nacionalizmus apostola. Vagy más nézőpontból demagóg háborús uszító (Népszava), avagy „a tömegőrület terjesztésének és kormányzásának fő impresszáriója”, „a lelkiismeretlen tömeggyilkolásnak, a megtévesztettek harcba kergetésének pénzért dolgozó verbunkosa” (Ambrus Zoltán a Nyugatban). „Alighanem ő volt a leghíresebb olasz a Garibaldi és Mussolini közötti korszakban, még adósságai és nőügyei is a legendák körébe tartoztak” – írja róla Bihari Péter történész.
1915-ben D’Annunzio főszerepet vállalt az olasz hadba lépés előkészítésében, a közvélemény és az értelmiség meggyőzésében. A Franciaországból hazatérő költő háborúpárti propagandájával körbejárta Olaszországot, beszédeit a meghatározó olasz újság, a Corriere della Sera népszerűsítette.
A sikeres agitáció után D’Annunzio a frontra is kiment, és erre az epizódra reagált a Népszava 1915. novemberi – egyébként általános háborúellenességet is tükröző – glosszája. A lap tudósítása szerint ugyanis a másokat háborúba hajszoló költő biztonságos messzeségből nézte csak a háborút, majd hamar ott is hagyta: meghűlését Velence egyik szállodájában pihente ki. A Népszava azonban tévedett D’Annunzio harckészségének megítélésében, aki ötven év fölötti életkora ellenére önkéntesként jelentkezett a harctérre, ha nem is egyszerű gyalogsági szolgálatra: repülős tisztként elit alakulatokban harcolt és merész akciókkal szerzett magának újabb dicsőséget. Ezek révén válhatott 1918-ra D’Annunzio háborús nemzeti hőssé Olaszországban.

Felhasznált irodalom:
Zsebkendőt! Zsebkendőt! = Népszava, 1915. november 13.
Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek. „Szent egoizmus” = Nyugat, 1915/11.
Bihari Péter: 1914. A Nagy Háború száz éve – személyes történetek. Pozsony–Budapest, 2014.
Andreides Gábor: D’Annunzio és Mussolini a korai időkben. Mester és tanítvány? = grotius.hu, Közlemények, 2012.

Készítette: Ignácz Károly

 

Népszava, 1915. november 13.
Zsebkendőt! Zsebkendőt!

 Ha a háború istenének vérszagtól megvadult lelkét szoborba akarja majd önteni a művész, rághatja napokon át a vésője vagy a kalapácsa nyelét, hogy miképpen testesítse meg? Vad bikát mintázzon, amint szarvaival a földet túrja? Kezetlen-lábatlan hőst alkosson, amint fogaival ágyút süt el? Egymást fölfaló fenevadakat akasszon össze úgy, hogy egyiknek a feje már kibújt a másik hátán és úgy falják egymást a farkuk végéig? Vagy hát kit, mit ültessen modellnek, hogy a vérszagtól mámoros lelket kifejezésteljesen, jellemzően megmintázza?
Ne törje a fejét, édes művész úr, hanem egyszerűen öntse szoborba D’Annunzio mestert, a kiváló olasz költőt. Hiszen méltóztatik rá emlékezni, hogy ő volt az olaszok háborújának a dalnoka, zongorakísérete, trombitája, nagydobja, cintányérja, szóval ennek a rettenetes zenének minden ritmusa, hangszála, mandulája, toroklobja, vagyis igazi lelke. Más nemzetnek is van háborúja, de nincs D’Annunziója.
Ő volt az, aki a háború kitörésekor a Capitoliumra sietett és megcsókolta saját magát, azután az ősz polgármestert, akit levegőbe emelt és a spártai anyák jelszavával adott át a harcba induló katonáknak:
– Ezzel vagy ezen!
Ő volt az, aki a háború himlőjével beoltotta az olasz népet, aki tribünre ugrott, tőrt villogtatott és csókot nyomott annak a régi római gladiátornak műtörténelmi értékű kardjára, aki tavaly halt meg érelmeszesedésben.
Ő volt az, aki a legjámborabb köszöntést is így fogadta, ezzel az ordítással:
– Háború! Háború!
Ő volt az, aki léghajón a tengerre szállt és harci dalokat énekelt a kifizetetlen számlákkal utána úszó pincérek fülébe. Ő volt az, aki csolnakon a levegőbe emelkedett és az utána emelkedő szállodásokat és végrehajtókat a frontra küldte fizetés helyett. Ő volt az, aki négy teljes hónapon keresztül folyton ezt ordította a riporterek fülébe:
– Írjátok ki az újságba, hogy holnap a frontra megyek!
Nem volt Olaszországnak olyan kisvárosa, amit föl ne keresett volna ezzel a rettenetes harci készülődésnek a friss újságjaival. És amikor az ötödik hónapban minden város és falu kifogyott a talpa alól, akkor csakugyan elment a frontra.
No igen, mert hiszen ő csinálta a háborút, hát illett, hogy meg is nézze. És D’Annunzio mester nem riadt vissza ettől sem, megnézte a háborút. Messzelátón nézte, biztos fedezékből. A háború lantosa a fronton! Nem lélekemelő valami ez? Kell ennél magasztosabb valami? Egy költő, aki letette a lantot és tábori messzelátóval cserélte föl.
Oh, hány millió olasz anya és olasz apa szíve remegett meg attól a gondolattól, hogy istenem, mi lesz, ha a mestert baj éri a fronton? Hányan imádkoztak és adakoztak az összes olasz szentekhez és szenteknek, hogy védje meg D’Annunziót a veszedelemtől és – hiába!
Hjah, a háborúval járó veszedelem nem ismer lángészt és hülyét, örök életű mestert és rövid lejáratú makarónist; a háborús veszedelem mindenkit eltalálhat, akit a végzet útjába sodor.
És fájdalom, D’Annunziót útjába sodorta. Az olaszok veszteséglistájára beíródik egy név, amelynek olvastára Itália istennőjének kék szemeit könnyfelhő borítja el és fölzokog úgy, hogy évezredek meghallják. Ez a név D’Annunzio neve.
Luganói távirat jelenti, hogy D’Annunzio mester nincs többé, nincs többé és nincs többé a – fronton.
Örök fájdalom, D’Annunzio mester virágos ágyon, csipkék között fekszik a derűs egű Velence valamelyik szállodájában. Láztól cserepes ajka most már nem kiált háborút. A végzet útjába sodorta a háború vihara, amelynek vad szellemeit ő idézte föl és a végzet erősebb volt.
Nem gránátot kapott, nem srapnel-szilánkot kapott, nem fejlövést kapott a fronton, hanem náthát kapott. A fronton, ahol más meghalt, ő meghűlt. Másnak a vére folyik, neki csak az orra, ha nem is az orra vére, de folyik…
Itália szép delnői, ne tépést csináljatok most, ne sebesültekkel babráljatok most, hanem gyorsan zsebkendőt, zsebkendőt!