Minden történelem iránt érdeklődőnek ismerős lehet a „történelmi távlat” kívánalma, amely azon az előfeltevésen alapul, hogy a történészek csak azon elmúlt eseményeket értékelhetik hitelesen, amelyeknek következményei már ismeretesek. A „történelmi távlat” ezen igénye fokozottan jelentkezik az oktatásban, ahol – elméletileg – a történelemtanároknak egy kiérlelt és leszűrt tudásanyagot kéne átadniuk.

A „történelmi távlat” kívánalmát nem korunk olyan kollégái találták ki, akik az iskolai történelemoktatásban megállnak 1956-nál, de legkésőbb a rendszerváltásnál. Ha több mint száz évet visszaugrunk, már Dreisziger Ferenc 1905-ös, népszerű történelemtanításai kézikönyve, A népiskolai történettanítás módszeréről is hangsúlyozta a „jelenkor” – amely akkor az 1848-1849 utáni időszakot jelentette – oktatásának problematikusságát.

De mit tegyen akkor a pedagógus, ha hazája éppen egy világtörténelmi eseménynek részese? Ez a helyzet állt elő 1914 után: a világháború egyfelől olyan nagy súlyú „történelmi esemény” volt, hogy a pedagógusok egyszerűen nem engedhették meg, hogy ne térjenek ki rá. Másfelől azonban ez nemcsak egy egyoldalú erőszaktevés volt, hanem közös beleegyezéssel történt az „aktuálpolitika” beemelése az iskolai oktatásba. Természetesen nem elsősorban a megismerés, hanem inkább a propaganda, a honfiúi nevelés igényével, amint az a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium állami iskoláknak címzett 1915. májusi felhívásából tisztán kivehető, amely elvárta a pedagógusoktól, hogy hirdessék a diákoknak „nemzetünknek e háborúban kifejtett erényeit, hirdessük hadseregünknek dicső tetteit”.

De miként? Hiszen valljuk be: az, hogy 1915-ben az iskolákban megválaszolják a kézenfekvő kérdést, ugyan mi is vezetett a világháborúhoz, még a jogilag egységes jobbágyság kialakulásánál is húsbavágóbb kérdés volt. Épp ezért már szinte a kultuszminisztériumi felhívással együtt napvilágot látott A háborúról szóló mintalecke a hivatalos pedagógiai folyóiratban, a Néptanítók Lapjában. A kor egyik vezető pedagógusa, az Állami Polgári Iskolai Tanítóképzőintézet tanára, Imre Sándor (1877–1945) pedig a legnagyobb hagyományú magyar folyóiratban, a Budapesti Szemlében tette közzé A háború és a paedagogia című tanulmányát. Mindez azonban nem lehetett elégséges sorvezető. Ezúttal nem a minisztériumtól, hanem a Magyar Paedagogiai Társaságtól érkezett a kezdeményezés. A Magyar Paedagogiai Társaság már 1915. márciusi ülésén határozatot hozott arról – a Budapesti Egyetem Pedagógia Tanszékét vezető, neveléstörténeti munkáiért akadémiai rendes tagsággal díjazott Finánczy Ernő elnök javaslatára –, hogy a társaság megtárgyalja, „mi módon vegyen tudomást az iskola a mostani nagy világeseményről”. A kérdést tárgyaló októberi és novemberi ülések után a társaság 1915 végén felterjesztéssel fordult Jankovich Béla miniszterhez a háború iskolai oktatásával kapcsolatban, egyben kifejezve az igényt egy világháborús „vezérfonal” elkészítésére.

A „vezérfonal” nélkülözhetetlenségét a következőképp indokolták: „a világháború fejleményei és hosszú tartama miatt egyre szükségesebb a nemzet mindenik tagjának lehetően tájékozódnia a legutóbbi évek eseményeiről, ezek okairól és hatásairól, az egész nemzet és az egyes polgárok életének mostani feladatairól. Nem lehet megérnünk azzal, hogy ezt a tájékozást ki-ki csak a véletlen eléje kerülő forrásokból és esetleg nagyon felületes módon merítse.”

Miután a támogatást – 1915-ben 15 278, 1916-ban pedig 8 706 koronát – megkapták, a Magyar Paedagogiai Társaság megbízásából Imre Sándor látott hozzá a munkához: ő szerkesztette az 1917 tavaszára elkészülő, A világháború – Vezérfonal az iskolai tanításokhoz és tájékoztató a nagyközönség számára című vezérkönyvet. Ennek bevezetőjében Imre reflektált a legkisebb történeti távlat igényének félretolására is: „a háború hosszúsága nem engedi meg, hogy befejezésére várjunk”. A kötetet két – elég aránytalan – részre osztották: míg az elsőben Imre Sándor mellett szakértők foglalkoztak – olykor meglehetős részletességgel – a világháború megközelítésének különböző frontjaival – előzmények, hadi események, Magyarország története a háborús években, a hadviselő államok földrajza, a háború és a gazdasági élet, közművelődés, közegészségügy stb. –, addig a második, módszertani részben a szerkesztő maga ismertette a világháború oktatásának szempontjait.

 
Az első rész tanulmányait jegyző szerzők nem kaptak szabad kezet. A világháború előzményeit bemutató Balanyi György piarista gimnáziumi tanárnak törölnie kellett munkájából az osztrák-magyar külpolitika bírálat, így a publikált vezérkönyvben a világháború kirobbantásáért immár kizárólag az antant hatalmai lettek felelősek: „Az orosz terjeszkedési vágy, a francia bosszúszomj, az angol irigység és a japán mohóság, melyekhez utóbb az olasz alattomosság társul, elkövetik az emberiség elleni legnagyobb bűnt: felidézik a világháborút.”

Pilch Jenő hadtörténész több mint száz oldalon át ismertette a világháború hadi eseményeit, számos térkép segítségével, frontonként, kitérve a „búvárhajó-háborúra” és a légi csatákra is. Hadtörténeti összefoglalásának szemléletét jól érzékelteti a Lusitania-katasztrófa összegzése: „A hajó pusztulása Angliában és Amerikában nagy felzúdulást támasztott, de ez jogtalan volt, mert kiderült, hogy a hajó sok ezer láda hadiszert szállított.”

Márki Sándor a világ csodálatát kiváltó nemzeti egység jelentőségét hangsúlyozta Magyarország 1914–1916 közötti „belső történetéről” írva. A megelőző válságkorszak – visszatérő obstrukciós válság, a nemzeti ellenállás időszaka stb. – után „az ellenség, a háború kitörésekor, belső lázadásokra számított hazánkban”, azonban az ellenzék és a kormány összezárt. Az egyébként történészként a parasztmozgalmak és a szabadságharcok témájához – Dózsa György, II. Rákóczi Ferenc, Szegedinác Péró felkelése, 1848–1849 – vonzódó Márki itt teljesen magáévá tette Tisza István interpretációját: „A kitört háború a nemzetet valóban egységesnek, erősnek találta a haza védelmében, sőt messze annak határain túl is. Tisza István miniszterelnök szerint bebizonyult, hogy a magyar nemzeti állam vonzerőt fejt ki, nemzetiségi és vallási különbség nélkül egyesíti hazánk egész lakosságát, a magukról megfeledkezőket pedig szigorúan megbünteti.” Márki egyenesen a spártaiakhoz hasonlította az egységbe kovácsolódott nemzetet a politikai fejlemények ismertetését követő gazdaságtörténeti kitekintésében: „A nemzet, amely a spártaiak hadi erényeivel ékeskedett, a spártaiak pénzét, a vasat is készségesen fogadta el fizetőeszközül, midőn a kormány 1916. augusztus 3-án a nikkel helyett (amely hadicélokra kellett) vas váltópénzt hozott forgalomba.” Minek volt köszönhető ez az egység? Márki – talán nem túl meglepő módon egy főleg iskolai oktatásra szánt vezérkönyvben – a „hazaszeretet” és az „erkölcsi erő” összetartó erejét emelte ki, melyeket az oktatás ültetett el, ápolt és művelt a magyar nemzeti tagjaiban. „Apponyi méltán mondta, hogy népnevelésünkkel győztünk; Eötvös alkotása és a magyar tanító munkája nélkül elborított volna bennünket az ellenséges tömegek áradata” – írta.

Littke Aurél geográfus a hadviselő országok földrajzát mutatta be és a „háborús földrajz” fontos feladatának nevezte, hogy az iskolákban figyelemmel kísérjék a hadműveleteket, hogy az oktatók rámutassanak a terepviszonyok – erdő, rét, tó, mocsár stb. – jelentőségére. Az oktatóknak külön fókuszálni kellett az Osztrák-Magyar Monarchiát közvetlenül érintő frontok – pl. Galícia és Szerbia – geográfiai viszonyaira is sok térképpel, képpel és tájleírással, mert így a diákoknak „legalább sejtelmük lesz arról, milyen titáni munkát végeztek hőseink”.

A háborús események és a gazdaság összefüggéseire történelmi materialista szempontból mutatott rá Rácz Gyula, aki némileg „idegenként” kapott helyet a hivatalosság szempontrendszerét tükröző kötetben. Rácz egy ellenzéki értelmiségi csoportosuláshoz, a Huszadik Század folyóirat radikális köréhez tartozott, korábban a Fővárosi Könyvtárban is dolgozott Szabó Ervin munkatársaként. A világháború kitörését az imperializmus-elmélettel magyarázta: „Az államok határain belül szervezkedett nagytőke, a nagyipar, nagykereskedelem biztosítása érdekében fegyverkeztek (az utolsó évtizedekben) az államok (…) a nagyhatalmak azért nyúltak fegyverhez, hogy a gazdasági hódítás után az állam hatalmát más nyelvű, más fajú, más szervezetű népekre politikai tekintetben is kiterjesszék (imperiális politika). A XX. század politikáját ez az imperializmus szabja meg: a nagy államok arra törekednek, hogy hatalmukat a világ dolgainak intézésében és a magoknak a szükséges világpiacokat biztosítsák.” Anglia és Németország felelősségét azonban nem egyenlően ítélte meg, a Huszadik Század körében a háború előtt oly sokszor szóvá tett „német militarizmus” felelősségét ugyanis elkente. Kijelentette, hogy Anglia „világuralmi helyzetét és törekvéseit veszélyeztetve látta” azzal, hogy a dinamikusan fejlődő „német gazdasági szervezetnek” a „feltétlen életszükséglet” kényszere okán „át kellett lépnie a német föld szűk határait”. Rácz a háború magyarországi gazdasági és társadalmi hatásaként „új, nagy vagyonos osztályok kialakulására” és széles tömegek elszegényedésére mutatott rá. Rácz a jövő nagy kérdései közé sorolta, hogy a háború végeztével miként adnak majd munkát azon hazatérő katonáknak, kiknek helyét itthon a nők foglalták el, akik bizonyára „nehezen fognak elfoglalt munkaköreikből a családi tűzhelyhez visszatérni”.

A háború és a társadalom viszonyát bemutató Kemény Ferenc reáliskolai igazgató is kiemelt figyelmet szentelt a „nőmozgalomnak”. Regisztrálta, hogy a háború nagyon meggyengítette „a két nem munkája és értékelése tekintetében fennálló választó falakat”. Kiemelte, hogy ugyan nem lehet általánosítani, de el kell ismerni: a nők „számos munkakörben egyenrangúaknak bizonyultak a férfiakkal”. Állítása alátámasztásául Hazai Samu honvédelmi miniszter egyik leiratából is idézett: „Bárhova állítsuk a nőt, mindenütt megfelel. Hogy a férfiakat mögöttes országrészekben ezekben a nehéz időkben helyettesíteni tudják, ezt más naponkint bizonyítják az alkalmazott nők ezrei, de a jövőben még fokozottabb mértékben fogják ezt bizonyítani.” Emiatt pedig a háború végeztével nem maradhat el a nők jogainak kiterjesztése a világháború okozta társadalmi változások következményeként – összegzett Kemény.

Imre Sándor a közegészségügy, illetve a közerkölcsiség és a háború összefüggéseiről közölt két tanulmányt. Imre az emberveszteségen, a sebesüléseken, a fertőzéseken túl, ha nem is túl sok, de néhány pozitívumot is megpillantott a háborúban közegészségügyi szempontból: „Nem mindenki, de igen sok ember jószántából vagy kényszerűségből egyszerűbben és okosabban él, mint a háború előtt.” De legnagyobb pozitívumnak azt tartotta, hogy a férfilakosság „legnagyobb része” szigorúbb egészségügyi kontroll alá került a hadsereg kötelékében, és megemlítette annak jelentőségét, hogy „a legénységnek tisztaságra való kényszerítése, rendszeres fürdetése nagyhatású a tisztaság iránti érzék felkeltése szempontjából”.

Végül az első részt a történész Angyal Dávidnak Elmélkedések a jövőről című írása zárta. Eszerint ha ellenségeink győznek, „nemzetünket nagy katasztrófa érné; nem volna remény arra, hogy egyhamar helyreállíthatnók a régi magyar területet és hogy felépíthetnők romjaiból a nemzeti életet”, de „Istennek hála, most már alapos az a remény, hogy szerencsésen fog végződni a háború.” A magyar történészek bécsi köréhez tartozó Angyal reményét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy az együtt harcolás eredményeképp a magyar politikai élet átalakul, és a közjogi ellentét lekerül a napirendről, mivel a háború kétséget kizáróan nyilvánvalóvá tette, hogy Ausztria és Németország az egyedüli szövetségesünk. Így a „világháború megtanít majd arra is, hogy ne idegenkedjünk a német műveltségtől. Igyekezzünk behatolni annak mélységeibe anélkül, hogy nemzeti nyelvünk tisztaságát megrontandók és anélkül, hogy a nemzeti érzés erejét gyengítendők. Ez nehéz munka, de sokkal áldásosabb, mint a gallománia vagy az anglománia.” Angyal persze nem a kapcsolatok egyoldalú elmélyítésében reménykedett: „hisszük, hogy a világháború tanulságai következtében Ausztria is igazságosabb lesz irántunk” – írta a történész.

A kötet második, az elsőhöz képest fölöttébb rövid módszertani részében Imre Sándor az anyag oktatásának módját ismertette iskolatípusonként és évfolyamonként. Míg a népiskolák és középiskolák esetében igen részletes módszertani utasításokat adott, addig az óvónőképző-intézetek oktatóival szemben felállított külön igénye mindössze annyi volt: „arra kell különösen gondolni, hogy a leendő óvónők a kisdedóvásnak a mai nagy emberpusztulás miatt annyira megnövekedett célját teljesen átértsék”.

A „vezérfonal” népszerű volt: 1917 végére az első kiadás elfogyott, úgyhogy 1918-ben érkezett is a második kiadás is, amelyet azonban már nem egészítettek ki a legújabb fejlemények bemutatásával. A harmadik kiadás elmaradt, hiszen 1918 őszén, a kifárasztásos háború végén a központi hatalmak összeomlottak, az Osztrák-Magyar Monarchia szétesett, a gyorsan egymást követő új rendszereknek, a Magyar Népköztársaságnak, majd a Magyarországi Tanácsköztársaságnak pedig már új vezérkönyvek kellettek.

 
Felhasznált irodalom:
A világháború. Vezérfonal iskolai tanításokhoz és tájékoztató a nagyközönség számára. Szerk.: Imre Sándor. Budapest, 1917.
Vörös Boldizsár: A jelen és a közelmúlt történetének tanítása – világháborúban és „világforradalomban” = Századok, 2004/6. 1468-1477.

 
Készítette: Csunderlik Péter