Fővárosunk utcái egészen 1722-ig sötétségbe burkolóztak napnyugta után – ekkor rendelte el ugyanis Mária Terézia Pest-Buda utcáinak kivilágítását. Az ekkor használt olajlámpa apró fényt (és némi tájékozódási támpontot) adott az éjszakai járókelőknek, és ez egészen 1816-ig így is maradt: a gázvilágítás beköszöntével azonban fényesen javult a helyzet. A városban új figura tűnt fel: a lámpagyújtogató, kinek feladata volt a lámpák meggyújtása, hajnalban történő eloltása és napközbeni tisztogatása. A 19. századi Budapest utcáin Argand-lámpa, repceolaj-lámpa és Milly-féle gyertya egyaránt égett, de a kaotikus kép még az első világháború idején is jellemző: petróleum-, gáz- és villamosvilágítás is akadt a városban.
De mi a helyzet a háztartásokban? Magánfogyasztók 1893 óta élhettek villanyvilágítással, de emellett rengeteg helyen – elsősorban vidéken – megmaradt a petróleumlámpa és a gyertya használata is. A kanóc-égők csoportjába tartozó, anyagát tekintve faggyúból, méhviaszból vagy paraffinból készült gyertya nem egyszerű fényforrás, szimbolikája jóval összetettebb – a keresztény kultúrában Krisztus jelképe, de a hétköznapi életben is folyamatosan jelen van. Mindenki gyújtott már gyertyát ünnep (vagy áramkimaradás) idején.

Felhasznált irodalom:
A gyertya árának újabb emelkedése = Pesti Hírlap, 1915. szeptember 5.

Készítette: Kaba Eszter

Pesti Hírlap, 1915. szeptember 5.
A gyertya árának újabb emelkedése 

A gyertya árát a gyárak már több ízben emelték és most megint 30, illetve 20 filléres áremelés történt. Eszerint az elsőrendű gyertya csomagonként bruttó 30 fillérrel, míg a másodrendű gyertya 20 fillérrel drágult. A gyertyások is üzletnek tekintik a háborút.