Károlyi Mihály (1875-1955)

Hogyan látták az I. világháborút a Magyar Kommunista Párt pártiskolájában 1947-ben?

Az I. világháborús katasztrófa mind az 1919 után kiépülő ellenforradalmi berendezkedés, mind az 1945 után a hatalmat fokozatosan megszerző Magyar Kommunista Párt (MKP) legitimációjában fontos szerepet játszott. Míg a jobboldali értelmezések egy része szerint Magyarország a „baloldal aknamunkája” miatt vesztette el a világháborút – és e nézetek képviselői elsősorban Károlyi Mihályt tették felelőssé az ország kétharmadának elvesztéséért –, addig a baloldal a magyar uralkodó osztály 1867–1918 közötti önző és szűk látókörű politikáját hibáztatta a magyar népet ért katasztrófáért. Utóbbi interpretáció mintaadó megfogalmazását találhatjuk az 1945 utáni „népi demokrácia” egyik legjelentősebb történésze, a gazdaságtörténész Pach Zsigmond Pál jegyezte Magyarország az első világháborúban című 1947-es, a Szikra Kiadónál megjelent pártiskolai kiadványban.

Lássuk, mit tanultak az I. világháborúról – az Angi Vera című 1979-es, kiváló magyar filmből talán sokaknak ismert – pártiskolákban. A szerző, Pach Zsigmond Pál két később meghatározó történész, Berend T. Iván és Ránki György középiskolai tanára volt, majd lett az újonnan létrehozott Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Gazdaságtörténeti Tanszékének professzora. A „Munka és Tudás Könyvtára” című sorozatban megjelent füzete a Horthy-rendszerben heroizált Tisza Istvánt – akinek 1934-ben szobrot is emeltek a Kossuth téren – tette meg főbűnössé. Pach értelmezésében Tisza István jól tudta, hogy mind a győzelem, mind a vereség hátrányos Magyarországra. Az ugyanis a „legelvakultabbak” kivételével mindenki számára világos lehetett, hogy vereség esetén nem lehet más sorsa az Osztrák–Magyar Monarchiának, mint „összeomlás, feldarabolás és pusztulás”. (Ezt a véleményt a háború megelőző hónapban csak a szociáldemokraták képviselték nyilvánosan.) Míg a központi hatalmak győzelme azzal fenyegetett, hogy a megerősödő Németország „megvalósítja a Drang nach Ostent, a maga befolyása alatt szervezi meg Kelet-Európát, Magyarország német csatlósállammá süllyed s önálló állami léte is vitássá válhatik”.

Pach Zsigmond Pál (1919-2001), a pártiskolai kiadvány szerzője (Forrás: MTA)

 
Ha tehát Tisza a nemzet érdekeit tartotta volna szem előtt, akkor a bukása árán is meg kellett volna próbálnia megakadályozni, hogy a Monarchia ultimátumot küldjön Szerbiának. A hatalmát féltő uralkodó osztályt képviselő Tisza Istvánnak – érvelt Pach – azonban nem volt más választása, mint a háború elfogadása: „amikor II. Vilmos császár az ultimátum el nem küldése esetére a katonai szövetség felbontásával fenyegetőzött, nem tehetett mást, minthogy belevigye az országot a német imperializmus szolgálójaként egy borzalmas, pusztító és kilátástalan háborúba. A magyar urak számára ugyanis csak a császári Németország szövetsége biztosíthatta a népi tömegek féken tartását, éppúgy, mint a nemzetiségek felett a magyar fensőbbség érvényesítését”. Vagyis a feudális osztályuralomhoz és a nemzetiségi elnyomáshoz való ragaszkodás sodorta a világháborúba Magyarországot.

A kizsákmányolt osztályok azért nem léptek fel a csak az uralkodó osztály érdekeit szolgáló háborús politika ellen, mert a mindent elborító sovinizmus „elködösítette” az osztályellentéteket, a közvéleményt „soviniszta szólamok” vezették félre, ahogy a dualizmus korának meghatározó pártellentétei is eltűntek 1914 nyarán. A Károlyi körüli csoportosulás kivételével „az egész parlament helyeselte a hadüzenetet”, de a parlamenten kívüli pártok sem fejtettek ki kezdetben számottevő háborúellenes tevékenységet – írta az utóbb Kossuth-díjjal kitüntetett Pach.

A pártiskolai kiadvány hibának tartotta, hogy Tisza ellenzéke a választójogi kérdés körül tömörült a világháború alatt ahelyett, hogy a békét követelte volna. Károlyi Mihály volt az egyedüli, aki megkérdőjelezte Magyarország háborús részvételének szükségességét, és 1915 májusában kijelentette, hogy a magyar nép nem kívánta a háborút és az érdekeivel ellentétes a Németországgal kötött szövetség. Károlyinak azonban nem akadtak parlamenti szövetségesei: az Apponyi Albert vezette függetlenségi és az ifjabb Andrássy Gyula irányította mérsékelt 67-es ellenzék továbbra is ragaszkodott a „magyar imperializmushoz”. Ez az ellentét a Függetlenségi Párt 1916-os szakadásához vezetett. Pach szimbólumerejűnek jelölte meg, hogy míg Apponyi és Andrássy támogatták a korlátlan tengeralattjáró-háborút, Károlyi (és tegyük hozzá, a szociáldemokrata párt is) elítélte azt.

Károlyi 1917-ig küzdött egyedül „egy egész világ ellen”, hogy a saját politikai harcait idealizáló 1923-as memoárjának címével éljek. Ekkorra azonban a háború elhúzódása és a gazdasági nehézségek megnövelték a tömegek elégedetlenségét. Az élelmezési nehézségeket az okozta, hogy „Magyarország fedezte a háború alatt a Monarchiának szinte teljes élelmiszerszükségletét” – írta Pach. A munkásság hangulata forradalmi lett, Károlyi kicsiny, békekötést szorgalmazó csoportjától eltekintve azonban a polgári pártok – Jászi polgári radikálisai, Vázsonyi polgári demokratái – és a szociáldemokraták továbbra is a választójogi reformért küzdöttek, ahelyett, hogy határozott békeköveteléssel léptek volna fel. „Ilyen körülmények között a magyar uralkodó osztályok számára ismét megnyílt az út a taktikázásra és az alkudozásokra.” Ezért választották újra miniszterelnöknek – Tisza bukása és Esterházy Móric átmeneti kormányzása után – a „taktika nagy mesterét”, Wekerle Sándort.

„A forradalmi hangulattól […] a magyar urak egy része megijedt s már osztályuralma teljes elvesztésétől kezdett tartani.” Ezért az uralkodó osztály egy része – Apponyi és Andrássy vezetésével – hatalmának megőrzése érdekében elfogadta a választójogi reformot, Tisza azonban ellenállt, és ebbe belebukott. Az új uralkodó, IV. Károly ugyanis belátta, hogy csak úgy tudja megtartani trónját, ha enged a demokratikus és a nemzetiségi követeléseknek, és „feláldozta Tisza uralmát, hogy megvédje egy osztály és a maga uralmát”.

A „vezető körök” a távozó Tiszát tették meg bűnbaknak, és igyekeztek kompromisszumot kötni a demokratikus erőkkel. Ennek eredménye lett a Választójogi Blokk megszületése, amelyről hamar kiderült, hogy „nem a demokratikus haladást szolgálta, hanem az urak elhárító manővere volt hatalmuk fenntartására”. Az, hogy a kormánynak valójában mennyire nem volt érdeke az igazi választójogi reform, az jelezte, hogy a végül 1918 júliusában megszavazott választójogi törvényből „csaknem minden kimaradt, ami eredetileg a demokratikus pártok törekvése volt”.

Eközben Pach szerint a kormány semmit sem tett a békekötésért és a nemzetiségi kérdés megoldásáért. Hiába követelte a békét 1918 elején a magyar munkásság, és tette általános hadicéljává az antant a nemzetiségi igények kielégítését 1918 tavaszán: „az uralmon lévő magyar birtokososztályok a »Szent Korona országai területi integritásának«, »történeti nemzetállam« voltának frázisaival, elvakultan ragaszkodtak az elnyomás rendszerének fenntartásához és a háború folytatásához”.

Ezért a nemzetiségi törekvések éppúgy, mint a demokratikus átalakulás, csak az 1918 őszén bekövetkező katonai összeomlással valósulhattak meg. 1918. október 17-én már Tisza Istvánnak is el kellett ismernie, hogy „ezt a háborút elvesztettük”. A polgári forradalom eredményeként hatalomra jutó, Károlyi Mihály vezette népkormány, és még inkább „a magyar dolgozókat következetesen képviselő Tanácskormány” „próbálta megtalálni a jó békét s vele együtt megteremteni a magyar függetlenséget és demokráciát”, azonban ilyen rövid idő alatt nem tudták jóvátenni „hosszú évtizedek nemzetpusztító politikáját”.

A Pach Zsigmond Pál jegyezte Magyarország az első világháborúban című füzet tehát a magyar uralkodó osztályok reakciós politikáját és a Vörös Hadsereg harcait szabotáló „ellenforradalmi árulást” tette felelőssé a trianoni békéért. Az MKP pártiskolájának tankönyveként szolgáló kiadvány a következő, indoktrináló tanulsággal zárult:

„Magyarországnak az első világháborúban való részvétele tehát végeredményben az ország katasztrófáját hozta meg. […] S mindez miért történt, miért vett részt Magyarország az első világháborúban? Az okok világosak: a feudalizmus hatalmának átmentése az 1867 utáni időkre, a nagybirtokos-osztálynak a kiegyezés után továbbra is fennálló politikai uralma, a magyar tőkés fejlődésnek a feudalizmus befolyása és uralma alatt végbement kibontakozása, az igazi polgári átalakulástól való tartózkodás s mindezzel szoros kapcsolatban a tömegeket félrevezető soviniszta propaganda, a nemzetiségi elnyomás rendszeréhez való csökönyös ragaszkodás és az ebből folyó nemzetvesztő külpolitika, az ellenségnél jóval veszedelmesebb német »barát« érdekeinek feltétlen kiszolgálása voltak azok az okok, melyek Magyarországot az első világháborúba, a katasztrófába sodorták.

Ezek a tanulságok egyszersmind tanulságait is adják az első világháborúnak. S ha a reakció, a Horthy-rendszer azóta már egy második világháborúba, egy második katasztrófába is belehajszolta az elnyomott és félrevezetett magyar népet, most már a magyar dolgozók tisztán látják, hogy csakis a feudális maradványok végleges kiküszöbölése, a demokrácia következetes kiharcolása, a soviniszta gyűlölködés teljes megszüntetése s a végzetes külpolitikának minden mellékgondolat nélkül való feladása lehet biztosítéka annak, hogy hasonló katasztrófa többé nem sújtja nemzetünket.”

 
Felhasznált irodalom:
Berend T. Iván: A történelem – ahogyan megéltem. Budapest, 1997.
Pach Zsigmond Pál: Magyarország az első világháborúban. Budapest, 1947.
Romsics Ignác: Clio bűvöletében – Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel. Budapest, 2011.

 
Készítette: Csunderlik Péter