Népszava, 1914

„Ha rövidesen ki is tavaszodik, mezítelenül még sem lehet járni”

Címkék
áruhiány

Az első világháború utolsó évében a központi hatalmak lakosságának ellátása egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. Nemcsak az élelmiszerekből és az importárukból volt hiány, hanem a ruházati cikkekből is. A Népszava ekkor a berlini luxusáruházak kínálatára irigykedett.

Ausztria és Magyarország között állandó konfliktust okozott, hogy a jobb mezőgazdasági adottságokkal rendelkező Magyarország milyen mennyiségben szállít alapvető élelmiszereket a birodalom osztrák felébe. Az 1918. januári nagy bécsi sztrájkhullám is részben az ellátási nehézségek miatt tört ki, ahol fontos szempont volt az, hogy a liszthiányért a magyarokat okolták. Az iparcikkeknél az importkvóta elosztásáról folyt vita, tehát arról, hogy a nyersanyagokat milyen alapon osszák szét Ausztria és Magyarország között. E területen inkább a magyarok elégedetlenkedtek, a fejlettebb osztrák ipar magasabb kvótái miatt. 1918-ra már a központi hatalmak lakossága hozzászokott a jegyrendszerhez, de ahol ezt nem vezették be, ott az árak jelentősen drágultak. Ez volt a helyzet a ruházati cikkek esetében 1918 elején, amikor a férfiruhák már tízszer annyiba kerültek, mint a háború elején.
A Népszava 1918. január 31-én Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia ruházaticikk-kínálatát hasonlította össze. A később, a hidegháború idején legendássá váló áruház, a „gazdag Nyugat-Berlin” kirakatának számító KaDeWe már ekkor is létezett.
(A létesítményt Adolf Jandorf alapította, 1907-ben nyitotta meg kapuit, és 1926 decemberében adta el az alapító-tulajdonos.)
Ennek a Kaufhaus des Westens-nek a kínálatát mérte össze a Népszava a szerény pesti választékkal, amelyet inkább az áruhiány és drágaság jellemzett. A magyar újság a hazai állapotokról így fogalmazott: „a dolgozó emberek utolsó ruhafoszlányaikat viselik és ha rövidesen ki is tavaszodik, mezítelenül még sem lehet járni”.
Közben a berlini nagyáruházak kínálatáról azt olvashatjuk, hogy a „Tietz cégnél 62-98 márkáért női télikabátot lehet kapni. (Nálunk ugyanez, ha papírszövetből készült, 200 korona, szövetből 500 korona.)”. A Kaufhaus des Westens kínálatát ismertetve a Népszava leírja: „egy pár színes kötött női kesztyű, bélelve 95 pfennig, ugyanez feketében, selyembéléssel 1.75 márka, bőrkesztyű 4—8 márka (nálunk 22—30 korona)”. A Népszava-cikkbeli árak értelmezéséhez tudni érdemes, hogy 1918-ban száz korona ekkor 62 márkának felelt meg, azaz az osztrák–magyar közös valuta mintegy kétharmadát érte a németének. Vagyis – az árfolyamváltást is beszámítva – valóban jóval drágábbak voltak a ruházati cikkek a Monarchiában, mint Németországban.
A Népszava-cikkben szereplő másik német áruház, a „Tietz cég” is híres volt a világháború előtt: Hermann Tietz vezette be ugyanis a századelőn a nyári és téli kiárusításokat, az úgynevezett „fehér heteket” (Weisse Wochen). Később a konkurens Tietz cég szerezte meg Jandorftól a KaDeWét, és így 1927-től üzemeltette az áruházat a Hertie csoport. A II. világháborúban egy amerikai bombázó zuhant a KaDeWe lichthofjába és az épület kiégett, csak 1950-ben nyitották meg újra. A KaDeWe jelenleg thaiföldi kézben van és Európa második legnagyobb áruháza – ennél csak a londoni Harrods nagyobb.

Felhasznált irodalom:
Deutsche Bundesbank. Anlage II. = Stiftung Preussischer Kulturbesitz.
Duncan Rhodes: Europe’s Biggest Department Store
Hans Aschenbrenner: 3. Juli 1950: DasKaDe Wemeldetsichzurück

Készítette: Szegő Iván Miklós

 

Népszava, 1918. január 31.
Ruházati cikkek ára Budapesten és Berlinben

Bajok a ruházkodás körül – Üresek a raktárak

A proletár üres éléskamrája mellé méltóképpen állíthatjuk az üres ruhaszekrényt is. A munkásság békeidőben sem volt abban a helyzetben, hogy kielégítő módon ruházkodhassék. Amikor kitört a háború, nem volt munkás, aki tömött ruhatárral dicsekedhetett volna. A háború első két esztendejében, amikor aránylag tűrhető áron lehetett még ruházati cikkeket kapni, a munkásság mégsem gondolhatott beszerzésekre, mert azok az árak sem állottak arányban a keresetével. De bizakodott abban, hogy a háború nem tarthat sokáig és így majd csak kitart a régi, békeidőbeli ruha. A háború azonban nem ért véget és sajnos, még ma is tart, a ruházati cikkek ára pedig soha nem remélt magasságot ért el. A helyzet ma az, hogy a dolgozó népesség teljesen lerongyolódott, új ruhát pedig nem tud szerezni, mert egész kis vagyont kérnek egy öltöny ruháért.

Egy közepes minőségű férfiöltöny ára a háború előtt 70—80 korona volt, 1916 tavaszán már ennek a kétszerese, 160-180 korona, 1917 tavaszán 320-360 korona, ma pedig 7-800 korona. A férfiruha ára a háború alatt megtízszereződött. Ugyanilyen arányban, sőt, itt-ott még ennél is nagyobb arányban emelkedett a többi ruházati cikkek ára. Egy pár bőrkesztyű ára ma 32-36 korona (a háború előtt 3 korona), egy pár férfiharisnya ára 9—12 korona (80—120 fillér), egy pár női flórharisnya 30—35 korona (1.60-2 korona), egy pár női selyemharisnya 30—35 korona (1.80 korona), egy pár női kötött kesztyű 10-12 korona (1-2 korona) és így tovább. A ruházati cikkek ára semmivel sem maradt mögötte az élelmiszerek uzsoraárának — Magyarországon. A szövetséges Németországban a kormány és a hatóságok erélyesebb kézzel mertek hozzányúlni a különféle uzsora megfékezéséhez. Ennek kézzelfogható bizonyítékát látjuk egyik berlini lap hirdetéseiben.

A „Berliner Tageblatt” vasárnapi számában Berlin egyik legnagyobb áruháza, a Kaufhaus des Westens, többek között a következő cikkeket kínálja a mi viszonyainkhoz mérten mesébe illő olcsó áron:

Egy pár női pamutharisnya 0.75-1.95 márka, egy pár női flórharisnya 3.95-4.25 márka, egy pár női selyemharisnya 7.75 márka, egy pár színes kötött női kesztyű, bélelve 95 pfennig, ugyanez feketében, selyembéléssel 1.75 márka, bőrkesztyű 4—8 márka (nálunk 22—30 korona), egy pár férfi pamutharisnya 75-95 pfennig, tiszta gyapjúból 2.45-2.95 márka.

A „B. T.”-nak ugyanebben a számában olvassuk a Wertheim-cég hirdetését, amely női blúzokat 8.75—35.50 márkáig kínál (ugyanezért Budapesten 50—100 koronát kérnek), elegáns, 110 centiméter hosszú gyermekleányruhát batisztból, hímzésekkel 30 márkáért. A Tietz cégnél 62-98 márkáért női télikabátot lehet kapni. (Nálunk ugyanez, ha papírszövetből készült, 200 korona, szövetből 500 korona.)

Fölkerestünk néhány fővárosi divatáru-kereskedőt, megmondottuk nekik a föntebb említett hirdetéseket és megkérdeztük a véleményüket. Szinte egybehangzóan mondották el a következőket:

– Németország a hazája ezeknek az ipari cikkeknek. Fejlett ipara, és a kormány előrelátása és erélyessége teszi lehetővé, hogy a népesség aránylag olcsó ruházati cikkekhez juthasson. Az ipari cikkek dolgában békeidőben sem tudtunk versenyezni Németországgal. Azoknak a cikkeknek az ára, amelyeket békeidőben behoztunk Németországból, a vám- és a magas közvetítői díjak révén megkétszereződött. A mai helyzetünk rendkívül válságos. A raktárak teljesen kiürültek. Gyáraink nyersanyag híján nem dolgoztatnak. Az utánpótlás ilyenképpen lehetetlen. Ami árunk van, az csaknem tisztára luxuscikk. Ha ez is elfogy, akkor kénytelenek leszünk üzleteinket bezárni. Ausztriában van elég szövet, de tilos a kivitel. Mi csak álutakon juthatunk ausztriai szövethez, amelyért rettentő árat kell adni. De kénytelenek vagyunk ehhez a módszerhez folyamodni, hogy üzletünket úgy-ahogy fönntarthassuk. Mi még idejekorán figyelmeztettük a kormányt, hogy rekviráljon minden árut és osztassa szét igazságosan. A kormány ezt elmulasztotta, most pedig a rekvirálás hasztalan volna, mert nincs áru. Most már csak egy lehetne segíteni a bajokon, ha az állam, amelynek még van elegendő nyersanyaga, maga készíttetne olcsó árut, amelynek az árát még a gyárban maximálná és kizárná a tömérdek közvetítőt

Így beszéltek a kereskedők. És mit cselekszik a kormány, hogy a ruhaínségen segítsen. Megalakította még az ősszel a Népruházati Bizottságot. A kormány úgy gondolja, hogy ezzel elvetett minden gondot és elhárított minden felelősséget magáról. A Népruházati Bizottság mit csinált? Megalakulása után helyiséget bérelt, Budáról Pestre költözött és néhány ülést tartott és — nincs tovább. De nem is igen tehetett egyebet, mert a kormány nem adta meg a bizottságnak a szükséges eszközöket. Téli ruháról a Bizottság tehát nem tudott gondoskodni. De ha elmúlik a tél, a ruházat dolgában mégis sürgősen intézkedni kellene. Mert a dolgozó emberek utolsó ruhafoszlányaikat viselik, és ha rövidesen ki is tavaszodik, mezítelenül még sem lehet járni.