Sajátos jogvita tárult a hazai sajtó olvasói elé 1917 júniusában, amely mögött nyilvánvalóvá vált a – lemondott – kormányfő, de még inkább annak köre, illetve a vele szemben kritikus bulvársajtó-vállalat, Az Est kőkemény gazdasági (és hatalmi) csörtéje.
A vitát egy látszólag ártalmatlan miniszterelnöki rendelet (1.928/1917. M. E. sz.) hozta felszínre, amely nem tett mást, mint értelmezte egy negyedévvel korábban kiadott rendelet hatályát. Az ügy sem tűnt különösebben fajsúlyosnak, hiszen 1915–1916-tól egyre átfogóbbá vált az állami beavatkozás, avagy a hadigazdaság, aminek egyik fontos aspektusaként egyre több és több termék, fontos alapanyag kereskedelmét és elosztását szabályozták központilag: így a kormányzat bőrközpontot, cukorközpontot, pamutközpontot stb. hozott létre. 1916-ban papírközpontot is, amire megvolt minden indoka és lehetősége: a kivételes intézkedésekre felhatalmazást adott az 1912. évi LXIII. tc., míg a papír központi elosztása, a lakosság informálása – aminek legfőbb csatornája ekkor a sajtó volt – elsőrendű érdeknek számított.
Az 1917. márciusi rendeletet, amelyet Tisza István június elején módosított, nem is vitatták: az lefektette a központi papírgazdálkodás rendjét. Eszerint az újságnyomtatásra alkalmas rotációs papírral csakis központilag ellenőrzötten lehetett bánni: minisztériumi engedély kellett bármiféle szállításához, az itthon előállított vagy behozott papírt értékesíteni csak az e célra létrehozott Magyar Újságpapír-beszerző Rt.-nek lehetett, amely továbbadhatta a kiadóknak és nyomdai vállalkozásoknak, és amelynek készleteit az Újságpapír Központ felügyelte. Az állam – a Kereskedelemügyi Minisztérium révén – a papírárakat is meghatározhatta, maximalizálhatta. Nem sokkal korábban a papír felhasználását is tovább korlátozták, így a napilapok búcsút mondhattak a vasárnapi kiadásnak (vasárnap reggel 9 és hétfő reggel 9 között csak a heti egyszeri megjelenésű lapok kerülhettek utcára – vagyis azért hétvégén sem maradt sajtó nélkül az olvasó), és az előfizetési ár alapján meghatározták azt is, hogy egy lap maximálisan hány oldalon jelenhet meg.
Ezek tehát olyan rendelkezések voltak, amelyek nem igazán ríttak ki a világháborús gazdasági rendelkezések sorából – az áruhiány és drágaság következtében szűkös erőforrásokat állami irányítással és felügyelettel igyekeztek menedzselni. Az Est sajátos helyzetével azonban a jogalkotó nyilvánvalóan nem számolt. Az ugyanis nem tűnt egyértelműnek, hogy mindez hogyan vonatkozna a legnagyobb bulvárújságra, mivel annak különleges, az előző évben kötött szerződése volt a lapot előállító Athenaeum Nyomdával. A szerződés a lapot alapító vállalkozónak, Miklós Andornak kedvezett, mivel a lap előállításának teljes egészére vonatkozott, tehát nemcsak a nyomdai munkálatokra, hanem a papírbeszerzésre is. Az alapanyag drágulása és az új rendelkezések fényében e szerződés rendkívül kellemetlenné vált az Athenaeum számára, ezért a nyomda vezetősége szeretett volna megszabadulni e tehertől.
Peres úton azonban nem sokra mentek: az értéktőzsde választott bírósága Az Estnek adott igazat és elismerte a szerződés érvényességét. Ezt a döntést annulálta Tisza rendelete, amelynek többszörös pikantériája volt. Egyrészt a távozó, már május 23-án lemondó miniszterelnök adott ki rendeletet június elsején. (Az új miniszterelnököt csak június közepén nevezte ki az uralkodó.) Másodszor e jogszabályt méltán lehetett „lex Est”-ként is emlegetni, hiszen bár látszólag csak szimpla technikai kérdést rendezett, mégis csak és kizárólag Az Estre, illetve a lap és az Athenaeum jogvitájára vonatkozott, mert más politikai napilap nem rendelkezett hasonló nyomdai szerződéssel. Harmadszor Az Est nem győzte hangsúlyozni, hogy itt visszamenőleges szabályozásról van szó, hiszen júniusban értelmezte a kormányzat egy márciusi rendeletének a szövegét – egy konkrét, ellenkező értelmű bírósági határozat után, azaz a kormányzat egy bírói döntést írt felül rendeleti úton. Így bár a szerkesztőség és a laptulajdonos is elismerte, hogy itt súlyos milliók sorsa forog kockán, a közönség számára az elvi tanulságokat igyekezett hangsúlyozni. „Hisz ha ez az elv kormánygyakorlattá válnék, akkor a panamisták, kijárók, üzletes politikusok számára a nyerészkedés egészen új terrénuma nyílnék meg, mert a kinek kellemetlen szerződése van valamely magánféllel, egyszerűen kijáratna magának egy olyan kormányrendeletet, a mely megszüntetné a rá nézve káros szerződést.” – emelte ki Az Est írása.
Sőt, Az Est azt is hangsúlyozta, hogy ebben a kérdésben a bukott miniszterelnök személyes bosszúját látják, mivel egyrészt a Tisza politikáját támogató Igazmondót az Athenaeum adta ki, így az Athenaeum anyagi stabilitásában volt érdekelt, másrészt pedig Az Est politikailag szemben állt Tiszával, az általános választójog kérdésében éles összeütközést is vállalt vele.
Az ellenzéki vezetők, Andrássy Gyula gróf, Károlyi Mihály gróf és Vázsonyi Vilmos gyorsan ki is álltak Miklós Andor lapja mellett, és bírálták a kormányzati beavatkozást a magánjogi vitába. „Márpedig ez a rendelet meglepően csapott le, mint a héja.” – fogalmazott a sajtókérdésekben már korábban is a Munkapárt kemény kritikusának mutatkozó Vázsonyi. Károlyi pedig kijelentette, hogy Tisza István legfeljebb egy tűszúrásnyi bosszúságot tudott okozni „a sajtónak”, mivel az új kormány majd úgyis visszavonja e rendeletet.
Ez azonban nem történt meg, az ügy végül mégis Az Est számára kedvező véget ért. Egy hónappal a botrány kipattanása után arról tudósított a sajtó, hogy megegyezés jött létre Az Est és a Kereskedelmi Bank, az Athenaeum fő tulajdonosa között. A már-már idilli hivatalos közlemény így szólt: „Tökéletes nyomdai felkészültségével, könyvkiadó vállalatával eddig is elsőrangú tényezője volt a magyar kultúrának, de úgy érezzük, hogy fejlődése most mulat csak igazán erőteljes perspektívát, a mikor a legnagyobb magyar lapvállalattal, Az Est lapkiadó részvénytársasággal érdekközösségbe kerül.” Mindebből érezhető, hogy a háborús információhiányban virágzó sajtóvállalkozást fenntartó, több százezres bulvárlapot kiadó Miklós Andor számára az Athenaeummal – és Tiszával – szembeni játszmában valószínűleg eleve a kiadóvállalat megszerzése lehetett a tét, miután megérezte, hogy a háborús infláció kihúzta a talajt a hatalmas vállalkozás lába alól. Miklós Andor a banktól megszerzett részvénytöbbsége birtokában 1917 végére átvette az irányítást az Athenaeum felett, decemberben elnökké is választották, és folytatta a részvények felvásárlását is. A mélyen áron alul megszerzett kiadó – a szintén 1917-ben megszerzett függetlenségi párti Magyarországgal, majd 1920-ban a Pesti Naplóval kiegészülve – az 1930-as évek végéig fennálló „Az Est-birodalom” ékköve lett.
Felhasznált irodalom:
Tisza Az Est ellen = Az Est, 1917. június 3.
Tisza Az Est ellen = Az Est, 1917. június 5.
Az Est megvásárolta az Athenaeum részvények többségét = Az Est, 1917. július 3.
Magyarországi Rendeletek Tára. Budapest, 1917. 433–434.
Zalai Katalin: Gombaszögi Frida drámája, két felvonásban = Múltunk, 2016/3.
Készítette: Takács Róbert
