Az Est

Szennytelen szenny és lassú zsírfölfogás

Az I. világháborúban Budapest megvalósította a hulladékgazdálkodás csimborasszóját – a lakosai legalábbis, ugyanis az út- és csatornaépítő ügyosztály felmérése szerint a budapesti szennyvíz 1917-ben már túl híg volt az újrahasznosításhoz. Az egész történet onnan indult, hogy a háborús takarékosságban nagy tapasztalatot szerző német szakemberek megkeresték a fővárost, hogy berlini mintára itt is kinyerjék, ami kinyerhető: a zsírt az amúgy is beszolgáltatási rendeletek hatálya alá eső szappankészítéshez, a trágyát a mezőgazdaság számára stb.
A berlini szennyvíz hasznosítása a budapesti városatyák számára már a világháború előtt ismert volt. 1914 februárjában a Budapesti Hírlap számolt be a reisenfeldi szennyvíztisztító-telep működéséről. A szennyvízzel öntözött talajjavítást így mutatta be a lap: „A szennyvíz trágya-anyaga a terméktelen területet képessé teszi a legbelterjesebb növénytermelésre. Az óriás terület nyolc kerületre van fölosztva. Kétszáznyolcvanezer köbméter szennyvizet vezetnek rá, úgyhogy a termés betakarítása után a földet rögtön víz alá helyezik, évente tizennyolcszor-huszonkétszer. A földnek gyakori és bő átöntözése után a talaj fizikailag és kémiailag annyira átalakul, hogy abban minden növény jól fejlődik, leginkább a takarmányfüveik és répafélék.” A Budapesti Hírlap szerint a 2-6 holdas parcellák bérlői nagyon jó boltot csináltak és jelentősen hozzájárultak Berlin zöldségellátásához.
A csatornarendszer mindehhez Budapesten is készen állt volna: a dualizmus évtizedeiben a fővárosi csatornarendszer kiépült, több mint két tucat főgyűjtőcsatorna szállította a Dunába a városi szennylét (illetve lészennyet), a legnagyobb átmérőjű az 5 métert is megközelítette. A legnagyobb szivattyútelep Soroksáron, a vasúti híd alatt fekvő területen épült meg. Igaz, Budán jóval később és nehézkesebben indultak meg a munkálatok. A háború kezdetére még nem készült el a tervekben szereplő budai főgyűjtő, de volt helyette befedett Ördög-árok, a régi, patakokra épülő szennyvízelvezetés emlékére. Óbuda főgyűjtőcsatornáját pedig 1915-ben, vagyis a háború alatt adták át.
A szakemberek 1917-ben elvégeztek egy felmérést és azt találták: mind a magánszemélyek, mind a vállalatok – kényszerből – takarékosabbak lettek a háború alatt, és amit csak lehet, felhasználnak, így rengeteg minden eleve be sem kerül a csatornahálózatba. A cikk szerint a gyárak például már maguk tisztították a vizet, hogy helyben hasznosíthassák újra a zsiradékot. Persze ez nem volt teljesen így, és volt még hova fejlődni: 1916-ban például a fővárosi pénzügy tárgyalta, hogy a sertésvágóhídnak vegyenek három tucatnyi Bowermann-féle „zsírfölfogó készüléket”. 1918 májusában kormányrendelet hatalmazta fel a Zsírközpontot, hogy Bowermann-féle készülékekkel szereljék fel a vágóhidakat, kórházakat, szállodákat, hentesüzleteket. Sőt, a cellulózgyárak szennyvízét sem hasznosították – amire a szeszgyártásban lett volna lehetőség.
Nem lettek viszont takarékosabbak a fővárosiak a vízfelhasználásában: egy budapesti kétszer annyi vizet pacsált el, mint egy berlini. Így aztán Az Est azt nyugtázhatta, hogy a magyar főváros ebben is unikum, nem elég szennyes a szenny: „Ez is csak Budapesten történhetik meg, ahol nincs elég tej a tejben, nincs elég sör a sörben, és ahol a vajban sincs elég vaj”.

Felhasznált irodalom:
Nem elég szennyes a szennyvíz = Az Est, 1917. június 8.
Berlin élelmezési telepe = Budapesti Hírlap, 1914. február 20.
Zsírfölfogó készüléket vesz a főváros = Budapesti Hírlap, 1916. július 11.
Zsírfogó készülékek fölállítása = Budapesti Hírlap, 1918. május 23.
Umbrai Laura: Így szemeteltek Budapesten. A hulladékgazdálkodás múltja a fővárosban. Budapest, 2014

Készítette: Takács Róbert

Nem elég szennyes a szennyvíz.
Az Est, 1917. június 8.