Glücklich Vilma (1872–1927) (wikipedia)

A leendő nyilaspárt-alapító zsidózása után leszavazzák Tiszáék a nők választójogát

Száz évvel ezelőtt, 1918. május 31-én feministák támadták le a parlamentből távozó miniszterelnököt, Wekerle Sándort, hogy miért utasították el a választójogi bizottságban a nők szavazati jogáról szóló javaslatot. Wekerle azt ígérte, módosító javaslatot nyújtanak majd be, és tartotta is júliusban az ígéretét, de a parlamenti többség, Tisza István Munkapártja megakadályozta a nőknek tett legkisebb engedményt is. Tiszáék ellenfelei közül az 1917-ben függetlenségi programmal képviselővé választott Meskó Zoltán szintén elutasította a nők választójogát, és ezt azzal indokolta, hogy így – és az iskolázottsági feltétel miatt – „csak a zsidó felekezet nyerne [új] választókat”.

„A haldokló magyar parlament ma újból meghúzta maga felett a lélekharangot: a képviselőház mai ülésén 96 szavazattal százhatvanegy ellenében leszavazták Wekerle Sándor miniszterelnök indítványát a nők választójoga ügyében és utána leszavazták az összes többi indítványokat is. Grófok, bárók, dzsentrik, politikai nullák és ösmeretlen honatyák, mint egy fekete had álltak föl vezérük, gróf Tisza István mellett, hogy kilencszer szavazzanak a nők választójoga ellen s alig akadt 7-8 munkapárti képviselő, aki a haladás szekerét tolta volna Tisza mezei hadával szemben.” Így írt a polgári radikális Világ 1918. július 18-án, amikor a Monarchia utolsó magyarországi parlamentje fölött tényleg lélekharangok kongtak. S akárhogy nézzük utólag: a honatyák kongatták maguk felett, vagy az antant csapatai húzták meg felettük e harangokat, pár hét múlva szinte nyoma sem maradt a Monarchiának, amelynek magyar felét júliusban még Tisza István gróf és pöffeszkedő, a női jogokon gúnyolódó párttársai uralták.

Többször is foglalkoztunk már azzal, hogy a magyar politikai csúcselit 1918-ban képtelen volt alkalmazkodni az őt ért kihívásokhoz: sem a munkások, sem a nemzetiségek követeléseinek nem engedtek, és az utolsó pillanatig, az összeomlásig elutasították a Monarchia megreformálására irányuló kezdeményezéseket.

A választójog kérdésköre e kihívások közül csak az egyik volt, amire nem tudtak választ adni, de az erről folytatott viták időnként látványosan bizonyították, hogy a képviselőházban többségben lévő Tisza-féle Munkapárt nem enged egy jottányit sem. Különösen fontos és esetenként visszataszító hangnemű viták zajlottak a képviselőházban és annak választójogi bizottságában a nők szavazati jogáról (amit persze a parlamenten kívül a szociáldemokraták követeltek erőteljesen). Bár a Munkapártban voltak olyanok – például Rakovszky Iván és Návay Lajos –, akik a nőknek megadták volna szavazás jogát (bár Návay ezt csak korlátozásokkal tette volna), végül azonban a Tisza-féle többség leszavazta az erre vonatkozó javaslatokat 1918 folyamán.

Ahogy a Világ beszámolt róla július 18-án, a képviselőház plenáris ülésén a döntő szavazáson „szinte ijesztő volt, amint a munkapárti erdő felemelkedett, hogy röhögve, nevetgélve, gúnyos vigyorgással, arcátlan megjegyzések, útszéli trivialitások közben eltemesse a női választójogot”. A Monarchia utolsó parlamentjének politikai erői közül Károlyi Mihály és pártja állt ki leghatározottabban ekkor az általános választójog mellett, s így természetesen a nők választójoga mellett is. Károlyi éppen e határozott (és az adott korban radikálisnak számító) nézetei miatt nem ment el a feminista szervezetek által rendezett választójogi nagygyűlésre sem 1918. május elején, mert ott az a keresztényszocialista politikus, Giesswein Sándor is felszólalt, aki 1917-ben még vele együtt a Választójogi Blokk tagjaként állt ki az általános, egyenlő és titkos választójog mellett, de aki 1918 májusának elején az átalakult Wekerle-kormány mellé állt.

A Wekerle-kormány viszont májusra éppen azért alakult át, mert a választójog tekintetében közeledett Tisza Munkapártjához, és csak minimális engedményeket tett volna a szavazásra jogosultak körének kiszélesítésére. Giesswein egyébként így is alig tudta elmondani a beszédét a május eleji gyűlésen, a felháborodott közönség ugyanis nem akarta meghallgatni és hangoskodni kezdett. Csak a rendőrség közbelépésére fejezhette be szónoklatát.

Ennek a Giesswein-beszédnek és későbbi, elég köntörfalazva megfogalmazott nyilatkozatainak az volt a lényege, hogy ugyan az általános választójogot továbbra is támogatja, de Wekerle kormányát más okokból segíti, mivelhogy nemcsak az előbbi kérdés fontos számára. Ugyanakkor abban bízott, hogy a választójog kiszélesítéséért is több eséllyel küzdhet majd a jövőben, ha a kormánypárt mellé áll. Csakhogy közben tovább nyirbálták a választójogi javaslatot, amire már a botrányos körülmények között lezajlott nőjogi gyűlés is felhívta a figyelmet. A május eleji gyűlés határozati javaslatát a feminista Glücklich Vilma olvasta fel. A Pesti Napló május 9-i tudósítása szerint a nagygyűlés „súlyos társadalmi következményekkel járó merényletnek” tekintette volna, „ha a nőknek a javaslatban tervezett jogkörét megszűkítenék” és ezért a legerélyesebben tiltakozott az ilyen kísérlet ellen, míg örömmel üdvözölt minden lépést, „amely a nőknek a megadandó aktív és passzív választójogot nagyobb körre terjeszti ki”.

Bármit is ígért a gyűlésen Giesswein, várakozásaiban csalatkoznia kellett. A Népszava ugyanis június elsején beszámolt a választójogi bizottságban előző napon zajlott vitákról, pontosabban a női jogok esetén a vita hiányáról: „A képviselőház választójogi bizottsága pénteken folytatta munkáját. Gőzerővel folytatta. És ha mennyiségileg nem is, de a Tiszák osztályérdekében minőségileg igen kitűnő munkát végzett.” A lap „aljas jogfosztó munkáról” írt, „amit Tiszáék végeznek most”. Hozzátette a baloldali újság: „egy gesztussal kivégezték a nők választójogát, kitűnő Tisza-munkát végeztek”. Egy további alcím szerint pedig „A nők választójogáról nem is beszélnek”. Amikor ugyanis a nők választójogának tárgyalására került volna sor, az alábbi történt a választójogi bizottság ülésén, ahol a volt miniszterelnök, Tisza is megjelent:

 Tisza István: A tárgyalás rendjére tesz javaslatot. Talán azt döntené el a bizottság elsősorban, hogy egyáltalában kívánja-e a nők választójogát bevenni vagy sem.

Elnök: Kérdi, kíván-e a bizottság a nők választójogával ezen fejezetben foglalkozni?

Tízen igennel szavaznak.

Az ellenpróbánál tizenegyen állnak föl és így a bizottság határozata az, hogy a nők szavazati jogával e fejezetben nem kíván foglalkozni. (A nők választójoga ellen szavazott: Beöthy László, gróf Tisza István, báró Ghillány Imre, Hegedűs Kálmán, Pál Alfréd, Mándy Samu, Almássy László, Desbordes Ernő, Vargha Gyula, Polónyi Géza és Kostyál Miklós. Mellette szavazott: Bizony Ákos, Vadász Lipót, Szabó János, Schuller Rezső, Kozma Andor, Bakonyi Samu, Csizmazia Endre, Rakovszky Iván és Balogh Ernő.)”

A Népszava tudósítása szerint a parlament előtt ekkor már gyülekeztek a feminista mozgalom képviselői. Körülbelül hetvenen voltak a Nőtisztviselők Országos Egyesületének tagjai, akik már a déli órákban összegyűltek, hogy tüntessenek a nők választójogáért. A bizottság ekkor szavazta le egy szavazattal a kérdésnek még a tárgyalását is. A Népszava szerint a „hír csakhamar elterjedt a várakozó nőcsoportban és izgalmasan tárgyalták sérelmüket”; köztük volt Glücklich Vilma is. A lap szerint délután kettő után távozott a képviselőházból Wekerle Sándor miniszterelnök, ekkor Glücklich „eléje lépett és magából kikelve szólt” a kormányfőhöz: „Kegyelmes úr, igaz-e, hogy leszavazták a nők választójogát? Wekerle mosolyogva válaszolt: – Igaz, de én fönntartottam az önök jogát és majd különvélemény fog beadatni. Wekerle ezután mosolyogva távozott.”

Ám nemcsak Giesswein tervei nem váltak valóra, hanem Wekerle is elbukott azzal az indítványával, amelyet később tényleg a képviselőház elé terjesztett. A Világ ugyanis július 17-én a női választójogról való szavazás előtt arról számolt be, hogy az ellenzék a nők szavazati joga mellett foglal állást, kivéve a kisgazdákat, Förster Aurélt és Meskó Zoltánt. (Meskót egy évvel korábban, függetlenségi programmal választották képviselővé.) A Világ ezután így jósolgatott (mint utóbb kiderült, tévesen): „A döntés tehát a munkapárt kezében van. A munkapárt nem tekinti pártkérdésnek a szavazást, de gróf Tisza ígérete ellenére is körlevélben szólította fel pártja tagjait, hogy a nők joga ellen szavazzanak. Kérdés tehát, hogy a gerinces munkapártiak Tisza szelíd nyomása folytán nem fognak-e tartózkodni a szavazástól. Sok jel arra mutat, hogy valamelyes többsége lesz a nők jogainak, sőt ha a munkapártiak közül valamennyien betartják ígéretüket, úgy impozáns többséggel győz az a szűk terjedelmű női szavazati jog, amit Wekerle javasol.”

A valóság egészen más lett, a reformra hajlandóbb munkapárti képviselők többsége meghajolt Tisza akarata előtt. Így aztán július 17-én leszavazták a női választójogot a képviselőházban. „Az osztályparlamentnek még az a parányi haladás sem kell, amit ezen a téren Wekerle javaslata jelent” – írta vezércikkében a Világ, amely kitért arra is, hogy Teleszky János – korábban több évig Tisza-párti pénzügyminiszter – javaslatát is elutasították, igaz, Teleszky maga is elfelejtett az indítványa mellett voksolni. A radikális lap így foglalta össze a helyzetet: „Az urak, akiket a szó nemzetgazdasági értelmében a nők munkája tart ki, nem tartják méltónak a nőt a legelemibb emberi jogra. Elvetették Andrássy indítványát is, amely arra akarta utasíttatni a kormányt, hogy dolgozzon ki egy új javaslatot.”

Meskó Zoltán (wikipedia)

 
A címoldalas vezércikk szerint „igazi sikere csak Meskó Zoltánnak volt, aki a legbadarabb frázisokat tanulta be a női választójog ellen”. A szerző szerint ez „a nagyreményű politikai csecsemő elkövette azt az ízetlenséget is, hogy felekezeti szempontokat kevert a vitába”. De nézzük, mit is mondott az 1917-ben a képviselőházba bekerült honatya 1918 júliusában, és hogyan „kontrázott” hozzá a nők választójogát szintén elutasító Förster Aurél. (Tudni kell a vita megértéséhez, hogy Vázsonyi Vilmos volt választójogi miniszter javaslatáról korábban sok vita folyt, Vázsonyi májustól már nem is maradt tagja a Wekerle-kormánynak, mert még az ő korlátozott választójogi tervezetét is soknak tartotta a Tisza-párti többség a képviselőházban.) A Világ tehát így tudósított a július 17-i képviselőházi vitáról:

 Meskó Zoltán azt mondja, nem híve a női választói jognak, mert a nő elhanyagolná igazi hivatását s családi élete teljesen elzüllene, ha a nőt bedobná a politikai küzdelembe.

Förster Aurél: Az asszony szenvedélyesebb, mint a férfi.

Meskó Zoltán: Nem akarja a felekezeti kérdést felvetni, mégis kénytelen egy pár számadattal igazolni, hogy a nők választójoga folytán csak a zsidó felekezet nyerne választókat. Budapesten a múlt évben a negyedik polgári iskolát végzett nők közül harminckilenc, a felsőbb leányiskolát végzettek közül harminchat és gimnáziumot végzettek közül negyvenkilenc százalék volt zsidó. Ki meri mondani, hogy Vázsonyi javaslata helytelen, mikor a negyedik polgárira bazírozza a nők választójogát? Aránytalanul nagy a zsidó nők száma a polgári iskolában. Ha már adunk választójogot a nőknek, akkor a gazdák feleségeinek, a falu asszonyainak is adjuk meg.

Förster Aurél: A nép undorodik a nők választójogától!

Meskó Zoltán: A vidéki úrinők is tiltakoznak az ellen, hogy a budapesti feministák az ő nevükben beszéljenek.

Szabó István: Az egyke ellen menjenek a feministák apostoloskodni.

Meskó Zoltán: A világháború negyedik esztendejében csodálatos, hogy vannak Pesten úrinők, akik ráérnek politizálni, ahelyett, hogy dolgoznának s a falu gyermekeinek pólyát készítenének.”

Vagyis Meskó már 1918 nyarán, tehát az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, majd az erre rákövetkező 1920-as numerus clausus törvény előtt (amely a zsidónak minősített személyek felsőoktatási továbbtanulását korlátozta), egyszóval mindezek előtt már a különböző oktatási intézményekben tanuló „zsidó felekezetűek” számarányát számítgatta a magyar országgyűlésben.

Meskó nem számított ekkor tényezőnek a magyar képviselőházban, de a Horthy-kor kezdetén – a Magyar Életrajzi Lexikon szerint – „egymás után kisgazdaügyi, földművelésügyi, ill. belügyi államtitkár”, s a „Nagyatádi-Szabó-féle Kisgazdapárt ügyvezető elnöke” is lett. Mindeközben előbb kisgazdapárti, majd egységes párti programmal nemzetgyűlési, majd országgyűlési képviselő lett az 1920-as években. Bár Meskó alapította 1932-ben az egyik első nyilaspártot Magyarországon, de a hazai nemzetiszocialista mozgalom meghatározóvá válásakor (1939 után) már nem játszott központi szerepet e politikai irányzatban.

Simándi Irén végül így foglalta össze az 1918 nyarán elfogadott törvény nemi különbségtételét: „A nők választójoga a törvényből végül teljesen kimaradt, mivel a képviselők többsége – a választójogi bizottsághoz hasonlóan – nem támogatta azt.”

 
Felhasznált irodalom:
A feministák országos nagygyűlése = Pesti Napló, 1918. május 9.
Giesswein Sándor nyilatkozata = Friss Újság, 1918. május 9.
Feministák a parlament előtt = Népszava, 1918. június 1.
A választójog a bizottságban = Népszava, 1918. június 1.
A női szavazati jog = Világ, 1918. július 17.
Leszavazták = Világ, 1918. július 18.
Elvetették a nők választójogát. A képviselőház ülése = Világ, 1918. július 18.
Meskó Zoltán = Magyar Életrajzi Lexikon
Paksa Rudolf: Magyar nemzetiszocialisták. Budapest, 2013.
Simándi Irén: A nők választójoga a századfordulótól 1938-ig = Múltunk, 1998/1. 94–115.

 
Készítette: Szegő Iván Miklós